Országszerte vannak olyan néhány négyszögöles földdarabok, kopott betonketrecek, iskolaudvarok, lakótelepi játszóterek, amelyeken generációk nevelkedtek, és rúgták sötétedésig (és hányszor még az után is!) a labdát lelkesedve, álmodozva, szárnyalva, szorongva, terveket szőve. Az FFT megkeresi ezeket a legendás grundokat.
Ki kell ábrándítanunk mindenkit, aki csak a közösségi portálokról szerzi ismereteit a világról: nem, Dombi Tibor nem a dinoszauruszok hőskorában volt gyermek. Sokkal később, a hetvenes évek második, a nyolcvanas évek első felében. A Debrecentől negyven-ötven, Püspökladánytól nyolc kilométerre fekvő Sárrétudvarin.
„Háromezer lakosú kis településen nőttem fel, de azért Sárrétudvari is negyedekre volt tagolva, mint New York, a különbség csak annyi, hogy ott nem Bronx van meg Brooklyn, hanem Fő utca, Pére, Túlsó Víg vagy Kiserdő – mondja az FFT-nek Dombi Tibor, sokadszor bizonyítva, milyen jó fej. – Mi az utóbbinál laktunk, a csapatunkat is úgy hívták, hogy Kiserdei SE. Mindig ott játszottunk, hatalmas csatákat vívtunk a település többi csapata ellen. Kis parasztgyerekek voltunk, jól bírtuk, sokszor egész nap kinn voltunk és játszottunk. Nyaranta városi gyerekekkel is fociztunk, akik ott nyaraltak, nem kíméltük őket. A fociban nem volt barátság, az unokatesóm a Fő utcai SE-ben játszott, olyankor egymáshoz sem szóltunk, ha meccs volt, csak a győzelem érdekelt minket.”
A pálya – nomen est omen – egy kis erdő mellett terült el, nagyjából akkora volt, mint egy kézilabdapálya, és fű borította. „Sajnos tele volt gyökerekkel, de az legyen a legnagyobb baj – veszi át a szót ismét a 42 esztendős debreceni legenda. – Játszottam bizarrabb körülmények között is. Otthon, az udvaron például úgy fociztunk apukámmal és a tesómékkal, hogy L alakú volt a pálya, tehát a két kapus nem is látta egymást. Vagy volt egy másik pálya is, ahová jártunk a srácokkal, annak meg egy gémeskút volt a közepén, amit kerülgetni kellett. A saját pályánk a kiserdő mellett szinte profi volt. Az egyik játszótársunk apukája ácsolt rá kapukat, még kispad is készült fából, egymással szemben a két hosszanti oldalon, mint az NFL-ben. A pálya szélét műtrágyával szórtuk be, ami aztán megsárgult, és úgy is maradt, nem kellett többször vonalazni.”
A futballélet azonban Sárrétudvarin nem csak játék és mese volt. A rivalizálás néha úgy eldurvult, hogy előfordult: egy másik csapat pályáját az éjjel ismeretlen „ultrák” feldúlták, még a kapukat is kidöntötték. Mindezekkel együtt Dombi Tibornak nagyon hiányzik, hogy ma már kiveszőben van ez az életérzés az ifjakból. „Minket akkoriban csak a játék érdekelt, voltak olyanok, akik járni is alig tudtak még, de már ott voltak közöttünk – idézi fel. – Elhiszem, hogy egy mai gyereknek sokkal nehezebb lehet kitörnie a komfortzónájából, ha ma lennék kisfiú, talán belőlem sem lett volna NB I-es futballista.” Egyébként nem ő az egyetlen, aki onnan indult: későbbi debreceni csapattársa, Madar Csaba is sárrétudvari, kortársak és barátok is voltak, azok a mai napig is.
A kiserdei grund ma is megvan. Pontosabban: csak a „hűlt” helye. A kapuk és a kispadok már csak szép emlékmorzsák a múltból.
Szöveg Bodnár Zalán Fotó FFT
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2016. márciusi számában.)
