Országszerte vannak olyan néhány négyszögöles földdarabok, kopott betonketrecek, iskolaudvarok, lakótelepi játszóterek, amelyeken generációk nevelkedtek, és rúgták sötétedésig (és hányszor még az után is!) a labdát lelkesedve, álmodozva, szárnyalva, szorongva, terveket szőve. Az FFT megkeresi ezeket a legendás grundokat.
Bár az 1987-es születésű Bogdán Ádám már nem tartozik ahhoz a generációhoz, amelynek tagjai még mindent a grundon sajátítottak el, de a nemrégiben (a cikk 2015-ben jelent meg! – a szerk.) a Liverpoolhoz szerződő kapus számára is a környékbeli gyerekekkel focizva alakult ki az a játékszeretet, amely aztán a profi futballhoz és az egyre nagyobb sikerekhez vezetett.
Az óbudai fiú az aquincumi vagy más néven Pók utcai lakótelepen találkozott először a játékkal, a család ott élt az Őrlő utcában. A panelerdő „tisztásai” jelentették a grundot: a házak tövében, minden talpalatnyi szabad helyet kihasználva fociztak a srácok. Volt egy nagy előnye az ilyen pályának: majdhogynem végtelenül bővíthető volt, annak függvényében, hány gyerek jött össze, hiszen mindig lehetett újabb szegleteket elkülöníteni erre a célra.
„A lakók nem igazán örültek annak, hogy ott játszunk, sátortetős panelházak voltak, minden zajt megsokszoroztak, nagyon hangosak lehettünk, állandóan ránk szóltak, hogy fejezzük be, menjünk máshová – idézi fel a gyerekkori emlékeket a FourFourTwo-nak a 19-szeres válogatott kapus, aki már 2007-től Angliában légióskodik (a Liverpool előtt a Boltonban, illetve kölcsönben a Crewe-ban). – Kapuk persze ott nem voltak, valamilyen ruhadarabot, sapkát vagy cipőt tettünk le mindig kapufának, és volt olyan rész is, ahol a természet gondoskodott kapufákról, két igazi fa révén.”
A természet azonban egészen más módon is beleszólt a játékba – illetve belerondított. „Minden tele volt kutyakakival – emlékezik ennyi év után is keserű szájízzel Bogdán. – Nem nagyon örültünk neki, mindenre rátapadt, a cipőnkre, a ruhánkra, a labdára. Próbáltunk olyan helyet találni, ahol nincsen, de nem volt olyan hely. El kellett valahogy viselnünk…”
Kíváncsiak voltunk persze arra is, hogy Ádám már akkor is kapusként tűnt-e ki a gyerekseregből. „Mindenki szerepelt a kapuban és a mezőnyben is, váltogattuk egymást. Jó voltam kinn is. Ha azt választom, egészen jó mezőnyjátékos is lehettem volna, sok gólt lőttem.” Azt azért nem hisszük el, hogy a kapustehetsége ne szúrt volna már korán szemet. „Bevallom, szerettem védeni. Édesapám meséli mindig, hogy amikor passzolgattunk, sosem visszarúgtam neki a labdát, mint az öcsém, hanem inkább rávetődtem. Ha meg esett az eső, az külön élmény volt nekem, mert lehetett dagonyázni a sárban, és úgy koszolhattam össze a ruhámat, hogy nem volt következménye. Egyszerűen ráfoghattam az egészet az időjárásra.”
Amikor pedig már sokaknak szemet szúrt, hogy milyen jól véd, kezdtek egyre többen a csodájára járni, az idősebb fiúk még kosaras kártyákban is fogadtak vele, hogy megfogja-e a lövéseiket. „Meg is fogtam, de a kártyát persze sosem adták oda” – mondja nevetve Ádám.
Ma már tudjuk: annál sokkal többet nyert…
Szöveg Bodnár Zalán Fotó Kristóf Lajos
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2015. augusztusi számában.)
