Ahol minden meccs életre és halálra ment
Országszerte vannak olyan néhány négyszögöles földdarabok, kopott betonketrecek, iskolaudvarok, lakótelepi játszóterek, amelyeken generációk nevelkedtek, és rúgták sötétedésig (és hányszor még azután is!) a labdát lelkesedve, álmodozva, szárnyalva, szorongva, terveket szőve. Az FFT megkeresi ezeket a legendás grundokat.
Az 1950-es, ’60-as években a nehézipari termelésre óriási hangsúlyt fektető Magyarországon a szénbányászat egyik hazai centruma, Tatabánya a kitüntető figyelmet kapó városok közé került, és a bányászvárosban sorra épültek a lakótelepek és a
panelházak. Ezeken a lakótelepeken persze számtalan grund alakult ki, de talán egyik sem „működött” olyan sikeresen, mint a Mártírok útja melletti, amely aztán ellátta az NB I-es csapat keretét „hazai termékkel”, hiszen innen indult a későbbi NB I-es játékosok közül a 44-szeres magyar válogatott Vincze István, a 15-szörös válogatott Szalma József, vagy a szintén jól csengő nevű Járfás Péter, Kilián Géza vagy Horváth Imre is. „Pilu volt már akkor is magasan a legügyesebb, már akkor látszott, hogy válogatott szintű játékos lesz belőle – mondta az FFT-nek Vincze Istvánra utalva Járfás Péter. – Mindketten a
Mártírok útján laktunk, ugyanarra a grundra jártunk, és rajtunk kívül is rengeteg tehetséges gyerek focizott ott. Suli után azonnal rohantunk oda, és csak a szülők füttyszavára tudatosult bennünk, hogy létezik más is a világon, mint a foci, például tanulás vagy vacsora.”
„Négyemeletes lakótelepi házak voltak végig az utcánkban, amelyekben főleg bányászok laktak, és tizennyolc-húsz gyerek mindennap összejött a grundon – meséli Vincze Pilu (képünkön), aki a ’70-es évek közepétől volt mindennapos vendég a grundon. – Óriási csatákat vívtunk a Népköztársaság úti gyerekek ellen. Minden szabadidőmet a grundon töltöttem tavasztól őszig, de amikor egyszer karácsonyra bőrfocit kaptam, természetes volt, hogy másnap már lenn voltunk a téren, hogy kipróbáljuk. Mindig négy-öt évvel idősebbek ellen játszottam, biztos vagyok benne, hogy ez sokat segített nekem válogatottá válni. Mindenféle játékot játszottunk, egykapuztunk, lábtengóztunk, de a leggyakrabban hatgólos meccseket vívtunk, a vesztes csapatnak pedig le kellett vonulnia a pályáról, így roppant motiváltak voltunk, hiszen olyan sokan akartunk focizni, hogy aki kiesett, csak nagyon sokára futballozhatott újra. Volt a pálya mellett egy homokozó is, a szélén két paddal, hogy leülhessenek a szülők; azokat is rendszeresen igénybe vettük kapunak. Ott a homokozóban tanultam meg kényszerítőzni.” Vincze csapattársa a Bányászból és a válogatottból, Szalma József is a Mártírok útján lakott. „Ez egy bekerített grund volt, tulajdonképpen zárt ketrec, és minden meccs életre-halálra ment – magyarázza Szalma. – A talaja feketesalak volt, és minden este úgy mentünk haza, hogy alig ismertek ránk otthon, úgy néztünk ki, mint a bányászok, jó néhány zoknit ki kellett dobni, mert nem jött ki belőle a salak.”
A panelek tövében mindig pattogott a labda
A feketesalak ma is ki-kitűnik a sűrű gazból, amely az évek során benőtte ezt a grundot (is). És nemcsak azért fogytak el a grundharcosok, mert bánya is, bányász is kevesebb van ma már…
Szöveg Bodnár Zalán Fotó Hagymási Bence
