Országszerte vannak olyan néhány négyszögöles földdarabok, kopott betonketrecek, iskolaudvarok, lakótelepi játszóterek, amelyeken generációk nevelkedtek, és rúgták sötétedésig (és hányszor még az után is!) a labdát lelkesedve, álmodozva, szárnyalva, szorongva, terveket szőve. Az FFT megkeresi ezeket a legendás grundokat.
Nem csupán azért tartja számon a köztudat tősgyökeres újpestiként a nyáron az aktív labdarúgástól visszavonuló Szélesi Zoltánt, mert a lila-fehér klubnál kezdte pályafutását, hanem azért is, mert Újpesten is élt és nevelkedett. Ezáltal a futballal is a IV. kerületben ismerkedett meg, méghozzá a Mátyás téri klasszikus „dühöngőben”.
„A talaja beton volt, kézilabdapálya-méretű a játéktér, a kézilabdakapu sarkában pedig volt egy T alakú vasrúd, tehát lehetett nagykapura és kiskapura is játszani – elevenítette fel a FourFourTwo-nak a 33 éves korábbi labdarúgó, aki játszott egyebek mellett a német Cottbusban, a francia Strasbourgban, a görög Olympiakoszban és a holland NEC-ben is. – Ha voltak ott mások is, akkor velük játszottam, de ha nem, akkor sem estem kétségbe, egyedül is elvoltam a labdával. Kirúgtam néhány ablakot, eltaláltam néhány buszt, de ez nem tántorított el. Az is jó volt, amikor csak egy az egyeztünk a bátyámmal, de amúgy is kertes házban laktunk, otthon az udvaron is tudtunk játszani. Legalább tizenöt labdát kilyukasztottam, mert a kert végében rózsák voltak, és néha ők győztek…”
A bitumenes pályák pedig az emberi bőr ellen szoktak olykor győzni, így csoda lett volna, ha épp Szélesi Zoltán úszta volna meg sérülés nélkül a Mátyás téri grundcsatákat. „Gyerekkorban mindenki gyakran próbálgatja a vetődést, az ollózást, a különböző bátor cseleket, így sok a sérülés is – magyarázza a Puskás Akadémia FC-ből visszavonuló játékos. – A legnagyobb gyerekkori sérülésemet azonban nem a beton okozta, hanem a kapu sarkában a T alakú vasrúd, amelybe egyszer úgy belerúgtam, hogy minimum elrepedt, de az is lehet, hogy eltört a lábujjam. Másnap viszont egy gyerektornán vettünk részt az újpesti csapattal, úgyhogy apám azt mondta, borogassam egy kicsit, vegyek be rá két Algopyrint, aztán másnap irány a pálya. Iszonyatosan fájt, de másnap játszottam. Nem olyanok voltak a szüleim, hogy mindennel rögtön rohantak velünk az orvoshoz.”
Szélesi profi pályafutása során többnyire jobbhátvédként játszott, ám tudni kell róla, hogy gyerekként a grundon gyakran volt „söprögető” is. No, nem az azóta már kihalásra ítélt védőposzton szerepelt, hanem mint meséli, az volt a szokása, hogy eső után mindig kért az édesapjától egy seprűt, és azzal tüntette el a pályáról a pocsolyákat.
De ez persze nem volt elég a játékjoghoz, ha az idősebb fiúk is a pályán voltak. „Amikor szóltak, hogy beállhatok hozzájuk lábtengózni, az volt az első visszajelzés, hogy talán nem lehetek ügyetlen” – mondja Szélesi.
Az újpesti Mátyás téren ma is áll az egykori dühöngő, megvannak még a kapuk is, bár a közvetlenül mellette található EU-kompatibilis játszótér a jelek szerint jóval vonzóbb a gyerekeknek.
S ott vasrúd sincs, amitől megsebesülhet a lábuk…
Bodnár Zalán
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2015. októberi számában.)
