Országszerte vannak olyan néhány négyszögöles földdarabok, kopott betonketrecek, iskolaudvarok, lakótelepi játszóterek, amelyeken generációk nevelkedtek, és rúgták sötétedésig (és hányszor még az után is!) a labdát lelkesedve, álmodozva, szárnyalva, szorongva, terveket szőve. Az FFT megkeresi ezeket a legendás grundokat.
Szöveg Bacskai János Fotó FFT
Kicsiny rétközi, szabolcsi település Nagyhalász, de adott már a hazának válogatott futballistát, nem is akármilyet: itt született ugyanis 1956 mozgalmas októberében Nagy Antal, aki 1979 és 1988 között harminckétszer húzhatta magára a címeres mezt, és csapatkapitánya volt a Mexikóban szereplő válogatottnak.
„Klasszikusan idilli gyermekkorom volt, egy csendes kis faluban reggeltől estig focizhattam – emlékezett vissza a kezdetekre a később a legszebb éveit a Budapesti Honvédban töltő Nagy Antal. – A tanulással sem volt gond, és ha például cseresznye vagy bármi más kellett, csak bementünk egy haveromékhoz, és szedtünk, kaptunk. Mesebeli állapot volt. Ha csak néhányan jöttünk össze, akkor a házunk melletti poros kis utcán játszottunk, a Tanácsháza mellett, és a tűzoltószertár nagy faajtaja volt a kapu. Szegény cipészmester, aki mellette dolgozott egy kis műhelyben, egész nap hallgathatta a döngést. Elviselte…
Ha többen verődtünk össze, akkor legyalogoltunk a tőlünk jó egy kilométerre lévő legelőre, ahol már úgymond füves pálya várt ránk, nagy-nagy térrel. Itt gyürkőzött egymásnak a Felvég, az Alvég, a Külvég vagy a Kislapos alkalmi válogatottja. De nem volt rossz az utcán sem, ilyenkor tavasszal már szépen felszáradt, mondhatni, ez volt a halászi Copacabana. Egyesületbe tizenkét évesen kerültem, túl fiatal korom miatt csak hamis igazolással játszhattam a nagyhalászi ifiben – annak ellenére is, hogy édesapám volt a helyi termelőszövetkezet, majd a tanács elnöke, tehát engem mindenki ismert a környéken.
De ez nem jelentett akadályt. Azt gondoltam akkor, örökké a Nagyhalászban fogok futballozni, nem is értettem, miért mennek el innen a játékosok, de bekerültem Nyíregyházára középiskolába, az ÉVISZ-be, és ott csak kosárlabdaedzéseken vehettem részt hétközben. Szerencsére felfigyelt rám a Nyíregyházi VSC, a mai Spartacus elődje, tizenhat éves koromtól már ott folytathattam, és nemsokára már a felnőttek között játszhattam abban az egyesületben is.”
Nagy Antal eloszlatott gyorsan egy legendát is, amely szerint a Honvédhoz kényszerből igazolt, a rettegett behívó révén: a Ferencváros, a Vasas és az Újpesti Dózsa is hívta, ám előfelvételisként – a Budapesti Műszaki Egyetemen folytatta tanulmányait – jobbnak látta, ha a 11 hónapos katonai szolgálatot a lehető legnyugodtabban tölti.
isszatérve Nagyhalászra: Szendrei „Csoki” József (tehát nem a kapus, „Csámpi”) a Tatabánya, Bacskai Béla az Ózd színeiben eljutott az élvonalig, 1976-ban pedig a helyi „Textiles” (a tsz után a zsákgyár lett a patrónus) az országos hírnévig, ugyanis megverte a kupában az előtte a KEK-ből a Dinamo Tbiliszit kiütő MTK-VM-et.
A jelenkor? Nagyhalászban az utánpótláskorú labdarúgók végre méltó keretek között pallérozódhatnak, ám a helyi, megye I-es gárda zömét hajdúsági „légiósok” alkotják, helyi játékos évek óta egy-egy akad csak mutatóba. Talán a már régen elbontott szertár és a beszántott, majd szemétteleppé lefokozott legelő tehet erről a legkevésbé…
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2018. májusi számában.)
