Szöveg Bodnár Zalán Fotó FFT, Farkas József
A fővárosi XIII. kerületi Tomori-lakótelep, vagy ahogy a köznyelvben élt, a „Tripolisz” a háború után nem igazán volt alkalmas szűzlányok szalagavatójának megrendezésére, egész Budapest egyik leginkább rettegett szeglete volt. A Tomori utca és a Babér utca kereszteződésénél álló Szent Mihály-plébániatemplommal szemben, az út túloldalán helyezkedő lakótelep igazi Istentől elhagyatott hely volt. „A rendőrök sem mertek arra járni, olyan veszélyes környék volt – mondja az FFT-nek Göröcs János, a 62-szeres válogatott Újpest-legenda, aki a Fejér megyei Gántról egyéves korában ideköltözve itt tanult meg futballozni, és később a lila-fehérekkel öt bajnoki címet szerzett, 1962-ben pedig a Kupagyőztesek Európa-kupájának gólkirályi címét is elnyerte. – Igazi csóró hely volt a Tomori-telep, fürdőszoba és vécé sem volt a házakban. Túlnyomórészt egy bizonyos kisebbség lakta, akik leginkább zenéléssel töltötték az időt, több híres prímás is kikerült innen. A lopások, rablások, verekedések, ordibálások mindennaposak voltak.”
A Tomori-telep 16, egyemeletes lakóházból állt, Göröcsék pedig a 15. és 16. számú ház között játszottak mindig. „Az volt a legalkalmasabb hely a környéken a futballra, mert két tűzfal közé esett, így nem kellett a labdáért rohangálni, visszapattant a falról. Tizenhat-húsz gyerek mindig összeverődött, aztán nyáron napkeltétől napnyugtáig rúgtuk a rongylabdát – szegény anyámnak sohasem volt elég harisnyája –, gumilabdát, nagy ritkán egy valahogy odakerülő bőrlabdát. Nem volt beépítve a házak közötti terület, homokon játszottunk, kizárólag mezítláb, mindennap úgy mentem haza, hogy a talpamon alig maradt bőr.” Sok más grundhoz hasonlóan a Tomori-telep srácai sem csak egymással szerettek csatázni, a szomszédos grundok elleni meccsek itt is az entitás részét képezték. Tripolisz fiainak az OTI-telepiek voltak a nagy riválisai. „Azok nagyon komoly összecsapások voltak, és mindig tétre mentek, sörre vagy pénzre általában. És szinte mindig verekedés lett a vége, nemegyszer véres összecsapássá fajult a játék.
Se veszély, se veszélyes gyerekcsatárok
A mi csapatunknak zseniális belső hármasa volt, a becenevek – Csincsi, Kancsi, Jojó – miatt úgy hívták őket, hogy a »kínai belső hármas« – tudjuk meg szintén Göröcs „Tititől”, aki szerényen válaszolt arra a kérdésünkre is, hogy már akkor is látszott-e, onnan ő viheti a legtöbbre. „Hát, nem én voltam a legrosszabb, maradjunk annyiban. Volt például egy Patyi nevű roma zenész srác, akivel pénzre lábteniszeztünk, és hiába nyertem meg az összes meccset ellene, sohasem fizetett, mindig azt mondta, hogy majd levonjuk abból, amit ő nyer, de sohasem nyert, mégsem kaptam meg a pénzemet, nagyobb volt nálam, nem tudtam behajtani tőle.” Hamarosan viszont már pénzt keresett a futballtudásával a kis „Titi”, tízévesen a Jutagyár csapatának megfigyelői észrevették, amint magányosan, mezítláb kapura lövéseket gyakorol, elhívták magukhoz edzeni, és mivel akkoriban csak 11 éves kortól lehetett szerződtetni játékosokat, egy évig „feketén” játszatták.
KEK-gólkirályságig vitte a tripoliszi fiú
A ’70-es évek második felében, miközben már Kuvaitban edzősködött, a Tomori-lakótelepet az önkormányzat leromboltatta, a helyére pedig új lakótelep épült, amely ma is áll. Veszélyesnek ma már nem nevezhető a telep – veszélyes gyerekcsatárok híján…
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2012. júliusi lapszámában.)
