Országszerte vannak olyan néhány négyszögöles földdarabok, kopott betonketrecek, iskolaudvarok, lakótelepi játszóterek, amelyeken generációk nevelkedtek, és rúgták sötétedésig (és hányszor még az után is!) a labdát lelkesedve, álmodozva, szárnyalva, szorongva, terveket szőve. Az FFT megkeresi ezeket a legendás grundokat.
Pécsen született és nevelkedett a 26-szoros magyar válogatott középpályás, a televíziós szakkommentátorként is jól ismert Zombori Sándor, akinek az életében a pécsi Petőfi Sándor Utcai Általános Iskola udvara jelentette a grundot. „Pécsnek az Uránváros néven ismert, lakótelepi részén éltünk, de ott a környéken sehol sem volt lehetőség focizni, mert volt ugyan arra játszótér, de azon homokozó, mászóka, hinta, miegymás volt, labdázni egyáltalán nem volt elég hely – idézi fel a FourFourTwo-nak a Vasassal magyar bajnok, a francia Montpellier-ben három évet is eltöltő, 63 éves Zombori Sándor. – Tulajdonképpen az iskolaudvarunk volt a legalkalmasabb hely a futballra, mert volt egy kézilabdapályája, rajta kapu, labda mindig akadt az iskolában, így aztán ott játszottunk.”
Kezdetben földes talajú volt ez az iskolaudvar, aztán lebetonozták. „Iskola után, délután még legálisan maradhattunk játszani, de aztán haza kellett mennünk – emlékezik az 1978-as világbajnokság valamennyi magyar meccsén pályára lépő, Franciaország ellen gólt is szerző Zombori. – Ez viszont nem jelentette azt, hogy valóban haza is mentünk, inkább visszalopakodtunk, és ott játszottunk még sötétedésig. Néha lebuktunk, észrevett minket a pedellus, és hazatessékelt, de ez természetesen nem tántorított el minket, legközelebb újra próbálkoztunk.”
Mivel hétvégén és a nyári szünetben is kellett valahol játszani, olyankor is ezt az utat járták a srácok, és akkor is titokban az iskolaudvaron fociztak. Nem mindig volt annyi gyerek, hogy meccset lehessen játszani, ebben az esetben egyérintőztek, egykapuztak vagy fejelgettek.
Édesapja, idősebb Zombori Sándor is NB I-es labdarúgó volt, a Pécsi VSK-ban játszott, és ő is sokszor gyakorolt vele, ő sulykolta belé, hogy egy nagy játékosnak mindkét lábával jónak kell lennie, nem csupán jobbal. Ez is kellett ahhoz, hogy kortársai közül már egészen korán kiemelkedjen, és már kilencévesen a Pécsi Dózsa igazolt labdarúgója legyen az ifjabb Zombori Sanyi, akinek – csak hogy tovább éljen a vérvonal – a fia, Zalán szintén válogatott labdarúgó lett. Csupán fejelni nem tanult meg hősünk a grundon. „Világéletemben alacsony voltam, és eleinte nem szerettem fejelni, féltem is kicsit a labdától. Amikor a Pécsi Dózsához kerültem, Nagy József edző a hóna alá vett, és úgy ütlegelte a labdával a fejemet, hogy szokjam meg. Ennek ellenére nem lettem nagy fejelő” – magyarázza mosolyogva.
A pécsi Petőfi Sándor utcában már nem általános iskola van, egyik részét lezárták, másik része szakiskolaként működik.
Szöveg Bodnár Zalán
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2015. áprilisi számában.)
