Országszerte vannak olyan néhány négyszögöles földdarabok, kopott betonketrecek, iskolaudvarok, lakótelepi játszóterek, amelyeken generációk nevelkedtek, és rúgták sötétedésig (és hányszor még az után is!) a labdát lelkesedve, álmodozva, szárnyalva, szorongva, terveket szőve. Az FFT megkeresi ezeket a legendás grundokat.
Szöveg Bodnár Zalán Fotó Galán Laura
A rovat keretei szűkek annak elmeséléséhez, mekkora nagymenő is volt annak idején Ladinszky Attila, de mindenki visszakeresheti ezt 2016. decemberi lapszámunkban, ahol terjedelmes írást szenteltünk az egyebek mellett a Feyenoordban, az Anderlechtben vagy a Real Betisben is megforduló csatár pályafutásáról. De mindent elmond a beceneve is: „Rózsadombi George Best”.
Most gyerekkori grundélményei nyomába eredtünk – és ne higgye senki, hogy kölyökként kevésbé volt vásott, mint lobogó hajú sztárként. „Amikor gyerek voltam, a Hernád utcában éltünk, a hetedik kerületben – mondja a FourFourTwo-nak az 1949-es születésű későbbi belga és holland bajnok labdarúgó. – A legközelebbi füves terület hozzánk a Városliget volt, és eszünk ágában sem volt távolabb keresni pályát. Ahol éppen jónak láttuk, oda ledobtuk a kabátunkat, a sapkánkat, a táskánkat vagy éppenséggel leszúrtunk két-két faágat, és már fociztunk is. Persze ez azzal járt, hogy sokszor menekülnünk kellett a csősz elől. Akkoriban volt még ugyanis ilyen parkőr, mert mindenhol ki volt írva, hogy tilos a fűre lépni. Jött a csősz a szöges botjával, amilyennel mostanában a közmunkások csipegetik fel a szemetet az utcán.
Uzsgyi, futottunk, aztán a park más részén folytattuk a játékot. Volt, hogy összejöttünk vagy tízen-tizenketten, de ha nem, akkor fejelgettünk, egyérintőztünk vagy egykapuztunk. Az egyérintőnek nálunk speciális szabálya volt: a dekázás is csak egy érintésnek számított, így tudtunk közelebb jutni a másik kapujához, ha ügyesek voltunk. Ha pedig nem akadt labda, vagy már meguntuk a focit, akkor verekedtünk. Más szórakozásunk nem nagyon volt. Radics Jancsi volt az egyik legjobb barátom, aki szintén NB I-es játékos lett a Vasasban és a Tatabányában.”
Az ’50-es évek második felében járunk, labda persze nem termett minden bokorban, a szülőknek pedig volt egyéb gondjuk, mint labdát venni a gyerekeknek. „Rongylabdával játszottunk – idézi fel Ladinszky. – Anyukámtól loptam harisnyákat – sokszor megszidott érte –, és úgy készítettük, hogy előbb újságpapírt nedvesítettünk be, azt golyóvá gyúrtuk, majd belecsavartuk a harisnyába. Amikor először láttunk fűzős bőrfocit, az nagy nap volt az életünkben.”
A grundokon sokfelé szokás volt valamely híres játékos nevét viselni. A kis Ladinszkyéknál ez nem volt divat. „Tiszteltük, szerettük Albertet vagy Göröcsöt, de nem hívtuk magunkat az ő nevükön. Viszont amikor Tatabányán futballoztam, és a második emeleten laktunk, hallottuk egyszer, hogy lenn a téren a gyerekek összevesztek azon, hogy melyikük legyen Ladinszky. Édesanyám elsírta magát, és nekem is máig végigfut a hátamon a hideg, ha visszagondolok rá, olyan csodás érzés volt.”
Fél évszázad telt el azóta. Manapság nincsenek csőszök a Városligetben, de focizó gyerekek sem. Viszont vannak helyettük szelfibotos japán turisták.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2018. októberi számában.)
