Szöveg Bodnár Zalán Fotó Takács József
Országszerte vannak olyan néhány négyszögöles földdarabok, kopott betonketrecek, iskolaudvarok, lakótelepi játszóterek, amelyeken generációk nevelkedtek, és rúgták sötétedésig (és hányszor még az után is!) a labdát lelkesedve, álmodozva, szárnyalva, szorongva, terveket szőve. Az FFT megkeresi ezeket a legendás grundokat.
Valószínűleg kevesen maradnának állva a televíziós vetélkedőben egy olyan kvízkérdés után, hogy az Aranycsapat játékosai közül ki az, aki a dorogi Buzánszky Jenő Stadion (2010 előtt Bányász-stadion, még korábbi Dorogi Városi Stadion) közvetlen közelében tanult meg futballozni. Merthogy érdekes módon nem a névadó jobbhátvédről, a dombóvári születésű Buzánszky Jenőről van szó, hanem ama nagy csapat kapusáról, a dorogi származású Grosics Gyuláról.
Eme lelátó helyén állt a Grosics-féle grund
„Ha akartam volna, akkor sem tudtam volna elkerülni a pályát, hiszen éppen félúton volt a lakásunk és az általános iskola között – mondja a FourFourTwo-nak a világbajnoki ezüstérmes kapus, Grosics Gyula. (a cikk 2013-ban készült – a szerk.) – Iskolába, ugye, kötelező volt járni, de visszafelé már ritkán jutottam el egyből hazáig, az iskola után hazafelé mindig megálltunk a stadionnál, és ott játszottunk, amíg csak lehetett.”
Ma már csak beton biztos
De hol volt ott a grund? „Számunkra a stadion félbe maradt építkezése tette lehetővé a grund megszületését – tudjuk meg a legendás »Fekete Párductól«. – A pálya az 1920-as években épült fel (1921-ben nyitották meg – a szerk.), én 1933-től vagy 1934-től jártam oda rendszeresen, hét-nyolc éves koromtól. A stadion egyik hosszanti oldalán állt a főlelátó, a szemközti oldalra viszont csak terveztek lelátót, de pénz már nem maradt rá, ezért abbamaradt az építkezés, és ez az üres terület, ahol a másik hosszanti lelátónak kellett volna épülnie, ez volt a mi grundunk, oda jártunk focizni.”
Föld, fű, homok, kavics, sóder, építési törmelék, minden volt ott – de egyik sem állt útjába a futballnak. És ahogy az már csak lenni szokott, Grosics Gyula sem kapus akart lenni a játéktéren, hanem mezőnyben szeretett volna futballozni, gólokat szerezni, mint mindenki. „Borzasztóan idegesített, hogy mindig a kapuba állítottak – mondja. – Ahányszor összejöttünk, mindig választottunk két csapatot, és engem mindig a kapuba kértek. Ennek az volt az oka, hogy közismert volt rólam, hogy mindig jártam a felnőtt csapat edzéseire, ahol állandóan beálltam a kapu mögé, és amikor a játékosok mellé vagy fölé rúgták a labdát, én megpróbáltam mindig vetődve elkapni, hogy minél gyorsabban visszavihessem hozzájuk. Ebből aztán arra következtettek, hogy én annyira imádok védeni, pedig szó sincs róla. De ezt a szokásomat akkor is megőriztem, amikor labdaszedő lettem a nagycsapat mérkőzésein.”
A grundon a játékjogért persze gyakran meg kellett küzdeni, mert általában többen szerettek volna rajta játszani, mint ahányan elfértek, és megvoltak az íratlan szabályok, például hogy akinek volt labdája, az legalább biztosan játszhatott. Grosicsnak azonban rövid volt a grundélet, nagyon hamar a versenysportban találta magát. Noha a szülei mindenáron papnak szánták, 14 évesen egyszer látta a grundon a Dorog ifjúsági csapatának edzője, Vili bácsi, aki elhívta az egyesülethez. Majd az ifiknél játszott egyetlen meccs után, 14 és fél évesen a nagycsapat kapuját őrizte bajnoki mérkőzésen, miután az addigi, Pap nevű kapust a háborús készülődés miatt nem engedték el a laktanyából, és az arra bóklászó Grosicsot „ha nincs pap, jó lesz a ministráns is!” felkiáltással bedobták a mélyvízbe Komáromban. De ez már egy másik történet…
A háború után aztán, ahogy a Dorog NB I-es lett, a félbehagyott stadion építkezését is befejezték, elkészült a másik hosszanti oldal lelátója is, csupa betonból, így vetve véget a grundnak, ahonnét a magyar és egyetemes futballtörténelem egyik legnagyobb alakja indult el.
Grosics Gyula 1943-tól 1947-ig, Buzánszky Jenő pedig 1947-től 1960-ig futballozott a Dorogi Bányászban.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2013. júliusi lapszámában.)
