Szöveg Bodnár Zalán Fotó Mravik Gusztáv
Adja magát a kérdés: a kapus már a grundon is kapus volt?
„Soha! Egyszer sem álltam be a kapuba, gólokat szerettem lőni! – mondja nevetve Brockhauser István, akinél gyerekkori grundélményei felől érdeklődtünk. – Igaz, még másodikos koromban, amikor Kelenföldön laktunk, és apukám focizott a felnőttekkel, megkérdezték, ki mer beállni, és én jelentkeztem. Meg is utáltam gyorsan… A családi legendárium szerint – én már nem emlékszem erre – ugyanis az első percben arcon találtak a labdával, dőlt az orromból a vér, sírtam, apukám pedig mondta, ha nem hagyom abba a sírást, többé nem visz le magával focizni.”
A következő évben a család aztán Óbudára költözött, a Miklós utcába, és az igazi grundéletbe ott csöppent bele a felnőttként az Újpesttel 1990-ben magyar bajnok, Vácott, Kispesten és Győrben is védő kapus, aki a Genkkel kétszer belga bajnok és kupagyőztes is volt, a magyar válogatott kapuját pedig tízszer őrizte.
Az Óbudai Harrer Pál Általános Iskola nyitott iskolaudvara volt a helyszín. Beton, kézilabdakapu, körülötte fák, egyik irányban az iskolaépület, a másikban lakótelepek panelerdeje. „Arra emlékszem legélesebben, hogy ha világ- vagy Európa-bajnokság volt, mindig lejátszottuk mi is magunk között a tornát – mondja a FourFourTwo-nak Brockhauser István. – Nekem nem volt bajom a bitumennel sem, de ha kedvünk támadt inkább füvön játszani, csak biciklire pattantunk, és átmentünk a Hajógyári-szigetre, letettünk két-két követ kapunak, és már mehetett is a játék! Az persze nagy dolog volt akkoriban, a hetvenes évek közepén, ha valakinek volt igazi bőrlabdája. Néha feldobtunk tétet is, azt hiszem, a vesztesnek kellett fizetnie egy meggy Márkát. Remek társaság verődött össze, oda járt a Harrerbe Zsivóczky Gyula és Páling Zsolt is, ők is NB I-es játékosok lettek. Akkoriban egyáltalán nem tűntem ki a többiek közül, nem gondoltam, hogy válogatott játékos lesz belőlem, azt meg pláne nem, hogy válogatott kapus.”
No, de akkor, hogy került mégis a háló elé?
„Apukám Újpest-szurkoló volt, úgyhogy elvitt a Megyeri útra, Újpesten lettem igazolt játékos – eleveníti fel Brockhauser István. – A serdülő négyben még jobbhátvéd voltam, később jobbszélső. Az első meccsünkön nem volt kapus, szóltak, hogy álljak be. Ott ragadtam. Talán kétszer játszottam még a mezőnyben. A serdülő egyben Dunai Anti bácsi volt az edzőm, mindig mondta, hogy csak nehogy szél legyen a meccsen, mert kifúj engem a kapuból. Magas voltam, de nagyon vékony. És ha gólt kaptam, gyakran elmentem a kapu mögé sírni.”
Szerencsére olyan sokszor azért nem kellett az egereket itatnia…
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2022. márciusi számában.)
