Szöveg Bodnár Zalán Fotó Mravik Gusztáv
Országszerte vannak olyan néhány négyszögöles földdarabok, kopott betonketrecek, iskolaudvarok, lakótelepi játszóterek, amelyeken generációk nevelkedtek, és rúgták sötétedésig (és hányszor még az után is!) a labdát lelkesedve, álmodozva, szárnyalva, szorongva, terveket szőve. Az FFT megkeresi ezeket a legendás grundokat.
Győr újvárosi részében volt egyszer egy nagy füves mélyedés, ott focizott gyerekként Komjáti András is. Meglehetősen nagy terület volt, alig kisebb egy átlagos futballpályánál, csak éppen nem téglalap alakú, hanem amolyan szabálytalan kör. Helyenként hiányzott a fű, ott földes-köves volt a terület, egyes részein nagyobb, bokros fűcsomók voltak. Akkor úgy hívták, Öreg utca, ma már Áchim András nevét viseli az az utcácska, amelyben a Komjáti családnak háza volt, és attól 100-150 méterre a grund.
„Elég sok fiú volt az utcában, olykor tíz-tizenketten is összejöttünk játszani„ – elevenítette fel a FourFourTwo-nak Komjáti András, aki egy évnyi görögországi légióskodást leszámítva húsz éven át, 1970 és 1990 között szolgálta védőként, olykor középpályásként a Vasast, amellyel 1977-ben bajnok, 1973-ban és 1981-ben kupagyőztes volt, büszkén mondhatja magáról, hogy a piros-kék szerelésben ő játszotta a legtöbb bajnoki meccset (433); most pedig a Puskás Akadémia tanácsadójaként dolgozik.
”A többségük két-három évvel idősebb volt nálam, de az ügyesebbeket bevették maguk közé. Nem dicsekvésként mondom, de már akkor látszott, hogy a képességeim adva vannak ahhoz, hogy valamire vigyem a futballban, de azt azért magam sem gondoltam, hogy ilyen szép pályát futok majd be.”
Kapu természetesen nem volt ezen a grundon, nyáron köveket, hidegebb napokon sapkákat, kabátokat tettek le a fiúk a földre, azzal jelölték ki, hová kell gólt rúgni. Ha kevesebben gyűltek össze, egy az egy ellen játszottak vagy kiskapura, esetleg kettő az egy ellen. Ha pedig épp nem akadt társa, akkor sem esett kétségbe a későbbi egyszeres válogatott: a családi ház falát rugdosta a labdával órákig, úgy fejlesztette a technikáját, holott ezt a szülei nem igazán nézték jó szemmel, mert bizony hullott a vakolat a becsapódások nyomán.
Amikor a város élvonalbeli csapatának, a Rába ETO-nak mérkőzése volt, utána mindig megnőtt a játékkedv a grundon is. „Keglovits László, Palotai Károly, Orbán Árpád: ők voltak a mi példaképeink – mondja az ötvenes-hatvanas évek győri csapatáról az 1953-as születésű Komjáti András. – Amikor neveket választottunk magunknak, én általában Palotai voltam, később Somogyi Józsi. Néhányan Albert Flórián nevét »viselték« a grundon vagy Tichy Lajosét, külföldi példaképeink nem voltak, bőven lehetett a magyar sztárokból válogatni.”
Egyikük azonban jórészt csak sóvárgott a foci és a grund után. „Volt az utcánkban egy muzsikus család – réved a múltba Komjáti. – Az apuka prímás volt, a fiából pedig mindenáron zongoristát akart nevelni. Szegény Csirke Rudi ezért sokszor úgy gyakorolt, hogy miközben verte a billentyűket, a felső testével szinte kilógott a nyitott ablakon, és a játékunkat nézte, amíg az apja a fejére nem húzott a vonóval.”
Komjáti András azok közé tartozik, akiket szó szerint a grundok fedeztek fel: amikor 16 éves volt, Pálfi Antal, az NB I B-s Győri Dózsa edzője küldetett érte, hogy látták játszani, szívesen próbát tennének vele – ő pedig élt a lehetőséggel. A grundon azonban ma már nem nevelkednek válogatott labdarúgók: a mélyedést már rég feltöltötték, amely egy lakópark alapjául szolgált.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. októberi lapszámában.)
