Szöveg és fotó Bodnár Zalán
Országszerte vannak olyan néhány négyszögöles földdarabok, kopott betonketrecek, iskolaudvarok, lakótelepi játszóterek, amelyeken generációk nevelkedtek, és rúgták sötétedésig (és hányszor még az után is!) a labdát lelkesedve, álmodozva, szárnyalva, szorongva, terveket szőve. Az FFT megkeresi ezeket a legendás grundokat.
Budapest XV. kerületében a Szentmihályi út választja el egymástól Rákospalotát és Újpalotát, sőt, egy grundot is kettészel. Az út mindkét oldalán, a Páskomliget parkerdő melletti „szánkázódomb” alatt (Újpestről a Szentmihályi úton a névadó Rákosszentmihály felé tartva bal kéz felé) és a Kőrakás parkban (az út túloldalán, jobbra) is kergette a labdát Egressy Gábor.
„Újpesten születtem 1974-ben, de négyéves korom óta Újpalotán élek, a gyerekkoromat a Kőrakás parkban töltöttem, mindenhol fociztunk, ahol csak lehetett, a park szabad részein, a vasrácsos ketrecekben, a Hartyán Általános Iskola előtt vagy az út túloldalán, a domb alatt is – mondja a FourFourTwo-nak a 21-szeres válogatott Egressy Gábor, aki újpesti nevelésű futballistaként lila-fehérben mutatkozott be az NB I-ben 1993-ban, játszott egyebek mellett a BVSC-ben, az MTK-ban, a Diósgyőrben, az osztrák Admira Wackerban vagy a Zalaegerszegben is, amellyel 2002-ben bajnok volt, így tagja a Beckham-féle Manchester Unitedet a Puskás Ferenc Stadionban 1–0-ra legyőző együttesnek is, és részt vett az atlantai olimpián is. – Nem nagyon emlékszem olyanra, hogy amikor nem volt muszáj mást csinálnunk, ne lettünk volna kinn játszani. Suli után már szaladtunk is, végigcsöngettük a srácokat a lakótelepen, aztán már pattogott is a labda. Az öcsémmel mindig együtt mentünk le, így akárhányan is játszottak éppen, mindig be tudtunk állni, mert nem lettek miattunk páratlanul.”
Ha kevesen gyűltek össze, akkor ment a lábtengó, az egyérintőzés, a három a három elleni játék. Vagy a kirúgós – amikor a vasrácsos dühöngőben mindenkinek volt egy kapuja (két oszlop között), és az egyérintős szabályok mellett játszva, aki kapott hat gólt, az kiesett. De Gábor akkor sem jött zavarba, ha egyedül volt kinn, akkor csiszolta a leginkább a technikai tudását, kerülgette a fákat a labdával, „kapura” rúgott két fatörzs közé, fejlesztgette a rúgótechnikáját. Ezt a jó szokását akkor is megtartotta, amikor tizenegy éves korától már szervezett keretek között, az újpesti serdülőben pallérozódott. Az, hogy ballábas volt, szerinte előnyt jelentett a grundon. „Másként gondolkodtam, mint a többiek – magyarázza. – Nekem könnyebb volt a jobblábasok ellen filóznom, mint nekik ellenem. De édesapám mindig nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a jobb lábamat is fejlesszem, ahogy Maradona is tette, és én is erre tanítom a fiamat, Mátét, aki szintén az Újpestben nevelkedik, hogy mindkét lábát használja. Volt, hogy a bal bokám kificamodott, így az élet is rákényszerített arra, hogy jobbal rúgjak, és pályafutásom során szinte annyi gólt szereztem jobbal is, mint ballal.”
Nemcsak a gyengébbik láb fejlesztésének a híve Egressy, de annak is, hogy a futballistának készülő gyerekeknek mindig legyen kiegészítő sportáguk, ha rajta múlna, ezt kötelezővé is tenné. „Három évig úsztam, aztán atletizáltam is, gyerekként sokszor kézilabdáztunk, elmondhatatlan, hogy milyen sokat segítettek ezek a futballistává válásban.” Azt nem állítja, hogy már a grundon kiviláglott, belőle válogatott labdarúgó lesz, de az ügyessége azért már akkor sokaknak szemet szúrt. „Engem engedtek maguk között játszani a három-négy évvel idősebbek is, és lenn a parkban, ahol ezekbe a csapatokba szinte csak »kihalásos« alapon lehetett bejutni, ez keveseknek adatott meg – eleveníti fel. – Nem a hagyományos utat jártam végig, nem voltam például soha korosztályos válogatott, de abban kiemelkedtem, hogy mindvégig megmaradt az elszántságom, a motivációm, hogy futballista legyek, és bajnok.”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. júliusi számában.)
