Országszerte vannak olyan néhány négyszögöles földdarabok, kopott betonketrecek, iskolaudvarok, lakótelepi játszóterek, amelyeken generációk nevelkedtek, és rúgták sötétedésig (és hányszor még az után is!) a labdát lelkesedve, álmodozva, szárnyalva, szorongva, terveket szőve. Az FFT megkeresi ezeket a legendás grundokat.
Szöveg és fotó Bodnár Zalán Fotó FFT
Országszerte vannak olyan néhány négyszögöles földdarabok, kopott betonketrecek, iskolaudvarok, lakótelepi játszóterek, amelyeken generációk nevelkedtek, és rúgták sötétedésig (és hányszor még az után is!) a labdát, lelkesedve, álmodozva, szárnyalva, szorongva, terveket szőve. Az FFT megkeresi ezeket a legendás grundokat.
Gávavencsellő 3500 lakosú település Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, egyaránt 25 kilométerre Tokajtól és Nyíregyházától, ám még csupán Vencsellő néven volt ismert (Gáva és Vencsellő 1971-ben egyesült), amikor az ’50-es, ’60-as évek fordulóján itt nevelkedett a békéscsabai futball későbbi legendája, az NB II-es csapat mai szakmai igazgatója, Pásztor József. És hát ebben a környezetben természetesen az ő életében nem egy aszfaltozott iskolaudvar vagy egy vasrácsos „dühöngő” töltötte be a grund szerepét, hanem egy varázslatos hangulatú park, a Dessewffy-kastély kertje. „Dessewffy Aurél gróf élt ott legutoljára, de ő a háború után Svájcba menekült, így lakó nélkül maradt a csodálatos kastély – eleveníti fel a gyermekkor élményeit az 1954-es születésű, kilencszeres magyar válogatott középpályás, Pásztor József a FourFourTwo-nak. – Ebben a mintegy tízhektáros parkban gyönyörű, ritka fák, juharok, gyertyánok, platánok között bújtak meg a sportpályák, amiket még a grófék hoztak létre maguknak, de távozásuk után az egész falu használta. Mindig tele volt gyerekekkel, én is minden szabad időmet ott töltöttem, sokszor napi nyolc-tíz órát.”
Pásztor József anno és most
A vencsellői kastélykert nem is volt körülkerítve, és volt a területén egy nagy füves rész, ahol a helyi, megyei futballcsapat pályáját alakították ki, aztán volt két salakos teniszpálya, ahol a grófi család tagjai teniszeztek anno, de hamar salakos futballpályává alakult, két kiskapuval, ideális terepként például a hat a hat elleni játékokhoz. „A salaknál jobbat még nem találtak ki a gyerekeknek a futballozáshoz – mondja Pásztor, aki edzőként is a békéscsabai futball ikonja. – Nem tapad le a láb a salakon, nincs sérülés, megfelelően megerősödik a boka, csak javasolni tudom ma is a gyerekeknek. Mi sokszor mezítláb játszottunk rajta.”
A kastélykert aztán idővel kultúrház, majd mozi lett, de a szerepe mégsem csökkent a vencsellői sportéletben: télen benn lehetett pingpongozni, a parkban pedig a futball mellett kézizni vagy atletizálni is, ott nyüzsgött a falu apraja-nagyja, a grundon együtt játszottak az alsós gyerekek és a 30-35 éves felnőttek is. „Ha pedig megyei bajnoki meccs volt a parkban, szinte megállt az élet, harminc-negyven gyerek jelentkezett labdát szedni, és volt, hogy összeverekedtünk, ki mehet a labdáért. Ma nem is látok labdaszedőket a megyei meccseken…”
A pocsék időjárás nem lehetett akadály. „Ha nem kaszálták, akkor térdig érő fűben futballoztunk, ha esett, akkor a sárban játszottunk, télen pedig gyakran a Tisza jegén. Ott volt néhány száz méterre tőlünk a folyó, amikor befagyott, azon fociztunk. Akkor még nem sejtettük, de nagyon sok mindent megtanultunk ott: koordinációs készség, technika és erőnlét ott alakult ki igazán, amikor meg kellett állni a jégen, majd megjátszani a labdát” – idézi fel Pásztor József, majd eszébe jut „Bikaszem”, akivel óriási fejelős párbajokat vívott. „Amikor én tizennégy-tizenöt éves voltam, volt a faluban egy akkor már legalább harmincéves cigányember, akinek nem tudtuk a rendes nevét, mindenki Bikaszemként emlegette. Focizni nem annyira szeretett, de mindig egy az egy elleni kapura fejelgetést akart játszani, és mindig pénzben fogadott, hogy ő a jobb. Egyébként állandóan csalt. Majdnem mindenkit megvert a faluban, de én kemény dió voltam neki, tízből legalább hatszor legyőztem. Harminc-negyven ember is rendszeresen nézte, amikor fejpárbajoztunk egymással. Kétforintos alapon játszottunk, és egyszer apám is kijött, és az vetett véget a dolognak, hogy amint látta, hogy Bikaszem csal, elkergette a környékről, egy kerítésen is fennakadt, úgy kellett menekülnie…”
Nem kellett sokat várni, hogy ezek után felfedezzék Pásztort, aki már 15 évesen a megye egyes csapat egyik legjobbja volt, és egy szabolcsi technikai vezető révén hamar le is csapott rá a távoli Békéscsaba, amelynek színeiben aztán 1974 és 1987 között 361 bajnoki mérkőzést játszott, és amelyet edzőként vagy vezetőedzőként immár ötödik ciklusában irányít.
A Dessewffy-kastély pedig a rendszerváltás után magánkézbe került, napjainkban éppen felújítás alatt áll.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2014. júliusi számában.)
