Vargabetűk erdejében

Az FFT kultúrlap! Kételkedsz? Olvasd rendszeresen kritikáinkat, recenzióinkat a műalkotásokról, amelyekben egy a közös: a foci.

 

A Verebes Edzőakadémia honlapján volt olvasható, hogy az edzőképzésben legyen kötelező olvasmány Bartus László könyve, a Varga Zoli disszidál. Ez persze sületlenség, mert a 300 oldalas könyvben mintegy két oldalon van szó csupán az edzői munka szakmai részéről, az is olyan formában, hogy idézik Varga Zoltán véleményét a korábban a keze alatt játszó Fradi-játékosokról, ki miért volt rossz vagy jó.

Ennek ellenére persze figyelemreméltó írás Bartus László könyve, amit a 2010-ben elhunyt Fradi-legendáról írt, még 2000-ben. Botránykönyv lenne a szó nemes értelmében, de aztán – talán mert a szerző maga adta ki, talán más miatt – mégsem kavart igazi botrányt, pedig aki ebben a könyvben nem kap egy méretes verbális jobbhorgot, az soha nem is volt az Üllői út környékén sem. Persze Vargán kívül, mert róla csak jót lehet olvasni – egyedül ő volt hófehér, mindenki más a Sötétség Birodalmából érkezett. Tipikusan olyan könyv, amilyet íratni szoktak magukról emberek, még ha itt nem is biztos, hogy erről van szó (Bartus alapvetően is elvakult Fradi- és Varga-hívőnek láttatja magát, talán jobb, hogy ezt nem is próbálja palástolni). A szöveg tulajdonképpen egy bő lére eresztett védőbeszéd Varga Zoltán mellett. Pontosítok: egy vádbeszéd mindenki ellen, aki nem Varga Zoltán. Elolvasás előtt azt gondolná az ember, hogy a címben a disszidál szó azért van dőlt betűvel szedve, hogy jelezze: ez a szó normál körülmények között nem is létezhetne, csupán egy zsarnoki társadalmi rendszer nyelvi hozadéka, ám olvasás közben kiderül, hogy ez nem annyira Varga 1968-as disszidálásának a története, sokkal inkább az, hogyan és miért kellett „disszidálnia” Vargának a Ferencváros kispadjáról 1997-ben.

Nem tudom, hogy fradistáknak merjem-e ajánlani ezt a könyvet. Esetleg azt a következtetést vonják le belőle, hogy szeretett klubjuk már nem is létezik. A szerző ugyanis ezt sugallja – mit sugallja, kijelenti! Ez a könyv alcíme is: Volt egyszer egy Ferencváros. A szerző szerint egészen pontosan 1968-ig volt, amikor Varga elment. Ahogy a címlap is mutatja: akkor áthúzták az arcképét az olimpiai csapat tablóján, és 2000-ben is át kell húzni, mert Fradi továbbra sincs, egy másik rendszer más módszerekkel, de ismét csak elüldözte az utolsó „igazi fradistát”.

Nem életrajzi könyv ez igazából, hanem egy okfejtés arról, hogy miért és kik kergették el Vargát ismét, milyen gazemberek játszottak ebben szerepet, ki és mi mozgatta őket, és mi végre. A könyv egyértelmű summázata az, hogy a Fradit egy mindenkit megfélemlítő, szervezett bűnözői csoport irányítja (vagyis irányította 2000-ben – a szerk.) a 2-es szektorból, amelynek számtalan tagja meg is van nevezve a néhai Simon Tibortól kezdve Szilágyi Györgyön, az azóta ugyancsak elhunyt Hypós Ferin, aztán Gál Lászlón át Bodnár József gyúróig. Ám nemcsak ők kapnak, hanem az olyan, mindenki által elismert és tisztelt klasszisok is, mint Albert Flórián és Otto Rehhagel.

Hihetetlenül bőséges a háttérinformáció, de a könyv legnagyobb hibáját ez sem képes feledtetni, nevezetesen a „hallgattassék meg a másik fél is” nemes elv semmibe vételét. A könyvben senki más nem szólal meg Vargán és a szerzőn kívül, így Albertnek, Rehhagelnek, Szívósnak és a többieknek nincs esélyük megvédeni magukat. Pletykákat és személyes beszámolókat kész tényként kezel Bartus. A legnagyobb tragédia azonban az, hogy ha a Varga és a magyar futball ellen felrótt bűnlajstromnak csak a töredéke megtörtént a valóságban, akkor is óriási baj van. A könyv letétele után pedig csak azt reméljük, hogy a fele sem volt igaz annak, amit olvastunk. Bár nem igazán hisszük.

Bodnár Zalán

 

A LEGJOBB SZÖVEGEK

„Olyan voltam, mint azok a parasztemberek, akik nem olvastak sok könyvet, hanem az életfelfogásuk a természetben alakult ki. A természetet olvasták. Az én életszemléletem is ott alakult ki. Megismertem az állatokat, jött a tél, a nyár, érthető volt minden. Szerettem a kutyákat és a teheneket, talán jobban, mint az embereket. Egy tehén nem tesz olyat, mint Otto Rehhagel.”

„Szűcs Misi elöl ült az öltözőben. Simon pedig hátul. Amikor készülődtek, Simon Tibor bejött, és a helyére ment. Véletlenül megláttam, hogy amint elment a Szűcs Misi mellett, az összerezzent, mint egy kisfiú, akit állandóan vernek, és megijedt, hogy megint pofont kap. Amikor ezt észrevettem, eldöntöttem: Simonnak nálam vége, ilyen emberekkel nem dolgozom.”

 

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2012. márciusi számában.)