Szöveg Bodnár Zalán
Az FFT kultúrlap! Kételkedsz? Olvasd rendszeresen kritikáinkat, recenzióinkat a műalkotásokról, amelyekben egy a közös: a foci.
Mindmáig egyetlen könyv született a májusban, 65 esztendős korában elhunyt világhírű játékvezetőnkről, Puhl Sándorról, és tekintve, hogy azt is 1994-ben adták ki, sejthető, hogy nem a legfrissebb szöveg. Ahogy a kiadvány alcíme (Ónodtól Los Angelesig) is sejteti: az 1994-es, az Egyesült Államokban rendezett világbajnokság döntőjéig – amelyen a Miskolcon született, Emődön nevelkedett, első meccsét pedig az ugyancsak borsodi Ónodon vezető Puhl Sándor fújta a sípot a Los Angeles közeli Pasadenában – fut ki a történet. Kétségtelen, hogy az Angyalok Városában ért fel pályája csúcsára a zseniális magyar játékvezető, de mivel az amerikai vb után is voltak még diadalmas, nagy mérkőzései, mint például az 1996-os angol–német Eb-elődöntő a Wembley-ben vagy az 1997-es Dortmund–Juventus BL-finálé Münchenben – nem is beszélve a visszavonulása utáni sportvezetői és szakkommentátori munkájáról –, azzal a kíváncsisággal lapoztam bele Pálfalvi Gábor kötetébe, hogy vajon miként tudott megtölteni egy teljes kötetet Puhlról már 1994-ben.
Ám a tárgyhoz adta magát a műfaj: a neves rádióriporter klasszikus riportkönyvet írt Puhl Sándorról. Mivel tudósítóként ő maga is ott volt a világbajnokságon az Államokban, ahol többször találkozott is játékvezető honfitársával, megvolt a személyes kapcsolat, így a vele – már idehaza – folytatott beszélgetéseit kivonatolta, illetve Puhl édesanyjától a feleségén, az ónodi sportköri elnökön, Nagy Miklós JB-elnökön át a legendás Palotai Károlyig mindenkit megszólaltat, aki közelebbről ismerheti a világhírűvé vált játékvezetőt. A kötet legnagyobb erénye kétségkívül az, hogy a címszereplő a könyv második felére meglepően megnyílik, a beszélgetések során egyre több olyan mondatot enged az általában nagy gonddal őrizgetett magánéletébe is. És így, a mából nézve egészen ijesztő, amiket 1994 őszén mond arról, milyen irigységet érzékel sokaktól, főleg szakmabeliektől. Pedig akkor még tényleg a csúcson volt, megállás nélkül hívták élménybeszámolókra, mindenhol szerepelt, lubickolt az emberek szeretetében, de már akkor pontosan tudta, hogy jönnek majd az övön aluli támadások. A vb-döntő után idehaza szinte azonnal nagyítóval nézték a teljesítményét a bajnoki meccseken, és ha egyet hibázott, már érkezett is a magabiztos vád: tessék, már nagyképűsködik, már lenézi a magyar játékosokat, már csak a tv-szerepléseken jár az esze, és így tovább. Hiába ismétli el százszor is, minden interjúban: „Attól nem lettem jobb bíró, hogy vébédöntőt vezethettem – de rosszabb sem”. Nagyon komolyan felveti a könyvben, hogy talán ideje volna visszavonulnia, hogy elejét vegye a méltatlan támadásoknak – pedig még hat évvel számolhatott akkor a nemzetközi porondon.
„Sajnos, ami nálunk folyik, az enyhén szólva komolytalan. Tovább él a régi jó magyar szokás? Előbb felemelünk, magasztalunk valakit a csillagos égig, utána meg belerúgunk egy nagyot. Sőt, amikor még mozog egy kicsit, akkor újra belerúgunk – mondja keserűen, majd továbbfűzi a gondolatait. – Ilyen helyzetben mi értelme lenne tovább csinálni? Azért, hogy mások szórakozzanak velem? Semmi szükség erre… Ráadásul olyan emberek, akik életükben háromszor nem rúgtak egyeneset a labdába. Akik semmit nem tudnak felmutatni.” Amikor pedig a szerző felajánlja neki, hogy mivel fáradtnak tűnik, inkább folytassák másnap ezt az interjút, kikéri magának: „Itt nincs mire visszatérni! Holnap reggel és azt követően is ugyanez lesz a véleményem. Az utóbbi napokban egyre többször eszembe jut, hogy abbahagyom. […] Méltatlan lenne hozzám, ha ebben a miliőben tovább csinálnám. Legyek inkább áldozati bárány! És legyen magyaros az egész. Ha ez kell, félreállok. Méghozzá máról holnapra!”
Úgy suhant át ez a néhány mondat az egyébként könnyed hangvételű könyvön, mint felhő a zavartalanul kéklő nyári égbolton. Nem legyinthetünk, hogy ez csak üldözési mánia lett volna, hiszen – ahogy azt e lapszámunk Leporolt akták rovatában (96–97. oldal) Veszprémi Linda is felidézte; három évet sem kellett várni, és szinte minden gyanúja beigazolódott Puhl Sándornak.
A LEGJOBB SZÖVEGEK:
„A holland–szovjet Eb-döntő barátságos visszavágóját vezettem Kijevben. Két büntetőt ítéltem a kilencven perc alatt. Az elsőt a hazai csapat javára, mert a Van Breukelen kijött, és elhúzta az egyik szovjet csatár lábát. Amikor a büntetőpontra mutattam, Wouters közölte velem, hogy én egy kommunista bíró vagyok! A következő tizenegyest, jogosan, a hollandok rúghatták. Barátságos meccsről lévén szó, nem hagytam ki az alkalmat és visszakérdeztem Wouterstől: Akkor most kapitalista bíró vagyok? Mosolygott, és a találkozó után elnézést kért.”
„Képzeld, mennyire kínos lenne, ha most ellopnának bennünket!” (Arról, hogy a vb-döntő előtt az FBI emberei őrizték őt és partjelzőit a Los Angeles-i hotelben)
„Sanyikám! Csak ugyanolyan szarul, ahogy otthon szoktad!” (Palotai Károly e szavakkal próbálta oldani a feszültséget Puhlban a döntő előtt)
„Szerelést cseréltem. Háromszor befűztem a cipőmet. Levetettem, felhúztam, aztán újra levettem… Vagy kétszer még alsónadrágot is cseréltem…” (Arról, hogy mit csinált a döntő előtt az öltözőben)
„Egyébként kimondhatatlan, leírhatatlan érzés kerített hatalmába. Az a miliő, ami körülvett… Az a tudat, hogy rajtam az egész világ szeme… Az olasz és a brazil himnusz alatt én a magyart dúdoltam.”
Az aranysípos Puhl – Ónodtól Los Angelesig – Pálfalvi Gábor
Kiadó: Kornétás Kiadó, Budapest, 1994
Formátum: ragasztott, puhafedeles, 170 oldal
Ára: 248 forint
Osztályzat: ****
PÁLFALVI GÁBOR (Győr, 1952–) Ezüstgerely-díjas sportújságíró, író, rádióigazgató, sportvezető, UEFA- licences edző. A Magyar Rádió Sportszerkesztősége, a Danubius és a Calipso Rádió korábbi szerkesztő-riportere, többszörös rádiós nívódíjas, a Kisalföld, a Foci hetilap egykori rovatvezetője. Sport témájú könyvei: Futball-láz (1984), Idegenlégiósok (1985), Életre-halálra? (1988), A sérült vándor (1990), A futballkirály (1990) Az aranysípos Puhl (1994), Kamera (2019). A futballkirályt (Marco van Bastenről szól) és Az aranysípos Puhlt az UEFA és a FIFA svájci könyvtára is őrzi.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. júliusi számában.)
