Szepesi György kapott egy tiszteletpéldányt a szerzőtől annak idején, hiszen ő maga nyilatkozó alanya, legendás riporteri tevékenysége pedig – „A nemzetek hangjai” című fejezetben – tárgya a világ hatvan közismert rádióriporterét bemutató angol nyelvű vaskos kötetnek, amelynek szerintünk egyetlen hibája, hogy a magyar riporterkirályról egyetlen fotó sincs benne. Az FFT kérésére maga Szepesi mutatta be 2011-ben a könyvet.
„A BBC hangja, az angol sportközvetítés atyja” – így nevezi a londoni Dick Booth könyve Raymond Glendening
riportert, akit 1953-ban a 6:3 idején, a Wembleyben ismertem meg. A mérkőzés után a banketten így beszélt:
„Zseniális a magyar futball, Puskásnál jobb játékost nem láttam, ilyen labdarúgást még életemben nem közvetítettem!”, és egy nagy adag whiskyvel koccintott. Majd derűsen megjegyezte: „Remélem, Budapesten is vár majd a visszavágó mérkőzésen egy jóféle ital.”
A Népstadion fülkéjébe egy üveg ásványvizet tettem. Rám nézett: „Nem erre gondoltam. Báráck nincs?!” A válaszom: elővettem egy félliteres palackot. „Ez nem elég. Biztos van még egy.” Persze, hogy volt, a második palackot is odatettem az asztalkára. Mire véget ért a mérkőzés, egy korty nem maradt a pálinkából. Hja, így könnyű elviselni a 7:1-et a BBC kommentátorának. Húsz év múlva, 67 évesen a mikrofonnál kapott szívrohamot, és rajongói hiába szurkoltak életéért a legjobb londoni kórházban, a szíve, amely oly sokat tett a közönségért, felmondta a szolgálatot.
Egy BBC-közvetítőkocsi a múltból
A BBC másik legendás riportere Kenneth Wolstenholme. Az 1966-os világbajnokság döntőjében 3:2-es angol vezetésnél a németek kétségbeesetten rohamoztak. A játékvezető egy félreérthető mozdulatára a szurkolók egy része azt hitte, lefújta a meccset, és berohantak a pályára. A játék azonban folytatódott, Hurst elviharzott a labdával, és bebombázta a felső sarokba. Íme a találat Wolstenholme tolmácsolásában: „Some people are on the pitch. They think it’s all over… it is now.” Azaz: „Néhány ember berohant a pályára… azt hiszik, vége… most már valóban! Négy kettő!” Ez a végszó népszerűvé vált az angol hallgatók fülében, oly magával ragadóan csengett, hogy a BBC egy sporttal kapcsolatos kvízműsornak kölcsönözte a címet (They think it’s all over). A 82 éves korában elhunyt Wolstenholme a II. világháború idején az angol légierő, a RAF berepülő pilótája volt. Több mint száz bevetésen vett részt, a bombázásokból sértetlenül tért haza. 1948-ban került a BBC-hez, és maradt hűséges a mikrofonhoz utolsó pillanatáig.
A könyvben három és fél oldalt szentel Booth kolléga a közvetítéseimnek, én pedig két példaképről emlékezem meg, mint minden írásomban. Az egyik Pluhár István, aki így helyet kapott a világ legjobb 60 kommentátorának történetében –, a másik Puskás Öcsi, akiről megírja, hogy visszatérése Magyarországra az én MLSZ-elnöki időszakom idejére esett, és a segítségem nélkül aligha jöhetett volna létre. Bár a Rádiókommentátorok története című munkában csak néhány sorban szerepelnek németek és osztrákok, a legjobb és legközelibb barátaimat természetesen a FourFourTwo hasábjain sem hagyhatom ki. 1978-ban a német válogatott az osztrákokkal került össze a világbajnokságon. A németeknek megvolt az esélyük a döntőbe jutásra, de Hans Krankl keresztülhúzta számításaikat. A 88. percben győztes gólt szerzett, és a találatot kommentáló Edi Finger így kiabált a mikrofonba: „Ich werd narrisch!”. Magyarra fordítva: „Mindjárt megőrülök!”. Ez is szállóige lett.
Az ugyancsak osztrák Heribert Meisel volt szerintem – minden európai közül – a legnagyobb riporter. Kiváló újságíró, nagyszerű tévériporter és élvonalbeli rádióközvetítő: ezt így senki más nem mondhatta el magáról. 1954-ben a nyugatnémet Herbert Zimmermann-nal együtt közvetítettem a berni világbajnoki döntőt. A meccs elején még nem volt túl lelkes, de 2:2 után egyre többször felemelte a hangját. A kapust, Toni Tureket egyszerűen csak „Futballistennek” (Fussballgott) nevezte, és azóta is így hívják a legnépszerűbb labdarúgókat a német stadionokban. Zimmermann utolsó rádióközvetítése az 1966-os vb-döntő volt. 1967 januárjában sportkocsijával, amelyben barátnője is ott ült, a jeges úton Lübeck és Hamburg között egy fának ütközött. Mindketten a helyszínen haltak meg. Emlékét sosem feledem, és azt, hogy Zimmermann a vb-döntő után az első volt, aki átjött a mellette lévő kabinba, ahol teljesen magamba roskadva ültem a 3:2-es vereség után, ráborulva a mikrofonra, a vállamra tette a kezét, és azt mondta: „Ne ess kétségbe! Ilyen a futball. Magyarország a legjobb a világon. Lesztek ti is világbajnokok!” Jóslata azóta sem vált valóra…
Szepesi György
Dick Booth: Talking of Sport: The Story of Radio Commentary
Kiadó: SportsBooks
Kiadás éve: 2008
Formátum: ragasztott, keményfedeles
Fogyasztói ár: 17.99 angol font
Osztályzat: ****
A legjobb szövegek
„Megvertük Angliát! Ez teljességgel hihetetlen! Megvertük Angliát! Angliát! Az óriások szülőhazáját! Lord Nelson, Sir Winston Churchill, Sir Anthony Eden, Lady Diana! Mi mindegyiket megvertük! Maggie Thatcher, Ön hall engem? Norvégia megverte Angliát! Csodálatos éjszaka ez a miénk most itt, a messzi északon!” Bjørge Lillelien norvég riporter örömszavai, miután Norvégia 1981-ben vb-selejtezőn 2–1-re legyőzte Angliát Oslóban (a csoportelső magyarok csoportjában)
„Sírnom kell, elnézést! Köszönöm, Istenem, a labdarúgást, Maradonát, ezt az örömöt!” Morales argentin riporter Maradona angolok elleni szólógólja alkalmával az 1986-os vb-n (az Internazionale játékosa, Cambiasso egy dal lemezfelvételekor ezt az örömujjongást választotta mottóul)
DICK BOOTH
A szerző Doverben nőtt fel, most Londonban él, a születési évének eltitkolásából alighanem sportot űz, mert az online lexikonok sem tartalmazzák. Az iskolában versenyszerűen futballozott, krikettezett, majd atletizált. Tanárként végzett, és évek óta sportkönyvek írásából él. Nagy bálványa a hosszútávfutó Gordon Pirie, legnagyobb könyvsikere, A hihetetlen hős (The Impossible Hero) is róla szól. A nagysikerű Talking of Sport (Beszélgetések a sportról) sorozat szerkesztője.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2011. júliusi számában.)
