Ez a könyv a futballirodalom alfája és ómegája. Amolyan eposzi jelző egy zseniális pályafutás elé: én, kérem, szóltam, hogy teljesen hibbant vagyok, ne tessenek reklamálni.
Míg a lemezboltban lúzerkedő vagy kedvenc énekesüket betegesen üldöző antihősökkel a társadalom viszonylag nagy szegmense képes azonosulni (ahogy Örkény mondaná, a rajongás tárgya bármivel behelyettesíthető), addig a Fociláz megosztja az olvasókat. Azok, akikről szól, vagyis a fociláz nevű agybajjal megfertőzöttek, nem beszélnek róla, hisz evidenciákat minek emlegetni? Aki viszont nem bőgött még vesztes kupadöntő után (jó, könnyeket visszapislogni nem ér!), az egy „öcsém, ezek hülyék” felkiáltással fogja félbehagyni a könyvet. Empatikus képességekkel megáldottak nekifutnak még néhányszor életük folyamán, de (hacsak időközben nem produkálnak tüneteket) valószínűsíthetően ugyanazt a taulságot vonják majd le: „öcsém, ezek tényleg hülyék”.
A Fociláz nem regény, hanem kórkép, ezáltal egyetlen egyre alkalmas: diagnosztizálni. Magunkat, pasinkat, apánkat, a hülye öcsénket. Haladók viszont – ha megbirkóznak vele – tanulhatnak is belőle: meccsnapra nem szervezünk keresztelőt, és lehetőleg (hacsak nem akarjuk a gólszerző nevét fiunk számára) nem indítjuk be a tolófájásokat. Továbbá kupadöntő napján nem terheljük szerettünket eldugult lefolyókkal, durrdefektekkel, szaktanári figyelmeztetésekkel, sőt, okosabbak messzire el is kerülik a focilázas egyént, még véletlenül se küldenek alázó SMS-eket a félidőben (ó, ha annyi pénzünk volna, ahány ilyet kaptunk!), a tizenegyespárbaj közben nem kérdezgetjük, hogy most akkor mi van, ha nem rúgja be. (Berúgja!)
Hornby kíméletlen objektivitással vall a múlt évszázad legunalmasabb angol csapata (őt kövezzék, nem én írtam) iránt érzett perverz szerelméről, miközben sztoikus nyugalommal írja le tüneteit, akár egy önmagát vizsgáló, utolsó stádiumos beteg. Mindeközben betekintést nyújt az angolszász futballkultúra reformok előtti fejezeteibe. A Fociláz egy értelmiségi szurkoló legbensőbb érzéseit tárja fel, aki azért néha Ramones-albummal tompítja az elveszített döntő fölötti mélységes fájdalmát. Hornby fő humorforrása a saját esetlensége és a szurkolói lét önmagában vett abszurditása, és vagy egyikben, vagy másikban nagy eséllyel ismerünk magunkra, így a könyv gyakorlatilag jó nagy „aha-élmény”.
A magyar nyelv sajátosságaiból adódóan sajnos az eredeti változat szikárságát szinte képtelenség visszaadni, azt azonban engedtessék meg leírnom, hogy ez a zseniális könyv megérdemelne egy tisztességes magyar fordítást, amelyben a világbajnokságot nem Világ Kupának írják, a számcímeket nem magyarítják (rosszul), és van fogalmuk arról, hogy Muddy Waters nem egy zenekar. Az eredetiben ugyanis nyoma sincs az erőltetett szlengnek, csak az író keresetlen, beszédszerű írásmódjának. Ha Hornby ilyen nyögvenyelősen mutatkozott volna be első könyvében 1992-ben, akkor a világ most szegényebb volna egy Pop, csajok, satöbbivel, az író meg még mindig dobozt tologatna a Bootsban.
A Fociláz azokról szól, akik szabadságukat a foci-vb-re kérik (persze a pontos okot a világért se árulnák el a munkatársaknak), azoknak, aki emiatt szívnak bent az irodában, és közben fejtegetik, vajon ennek a szemétnek miért pont most kellett elutaznia.
Csepelyi Adrienn
Nick Hornby: Fociláz (Fever Pitch)
M. Nagy Miklós fordítása
Megjelenés éve: 1992 (1995, itthon)
Kiadó: Victor Gollancz Ltd (Európa Könyvkiadó)
Formátum: Ragasztott papírkötés (itthon)
A legjobb szöveg
Most már hajlandó vagyok például elfogadni, hogy a futballnak valóban nincs köze a falklandi háborúhoz, a szüléshez, az ózonréteghez, a fejadóhoz stb., stb., és szeretném megragadni az alkalmat, hogy ezennel bocsánatot kérjek mindazoktól, akik kénytelenek voltak végighallgatni szánalmasan erőltetett analógiáimat.”
Nick Hornby, a világ leghíresebb Arsenal-drukkere 1957-ben született. A Focilázzal megnyerte a William Hill Sports Book of the Year-díjat. Műveit, így a Focilázat is, rendre megfilmesítik.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2010. júniusi számában.)
