Szöveg Ch. Gáll András
Az FFT kultúrlap! Kételkedsz? Olvasd rendszeresen kritikáinkat, recenzióinkat a műalkotásokról, amelyekben egy a közös: a foci.
Ne kerülgessük a forró kását: egyetlen nemzet fiai sem nyertek annyi olasz bajnokságot edzőként (már természetesen magukat az olaszokat leszámítva), mint mi, magyarok. Szám szerint nyolcan vannak ők, akik csapatukkal a csúcsra jutottak: Weisz Árpád, Egri-Erbstein Ernő, Károly Jenő, Schaffer Alfréd, Kutik (Kuttik) András, Sárosi György dr., Guttmann Béla és Czeizler Lajos. Közülük Weisz nem is egyszer, hanem négyszer – egyszer az Ambrosianával, háromszor a Bolognával – érdemelte ki a scudettót.
Weisz és a többiek
Róluk, a két világháború között Itáliában dolgozó 78 magyar edzőről, az 1945 után Olaszországban tevékenykedő társaikról és természetesen arról a 155 magyar labdarúgóról szól Andreides Gábor történész és Dénes Tamás sportújságíró kollégánk nemrég megjelent „Weisz és a többiek – magyarok az olasz fociban, 1920–1960” című, részben hiánypótló könyve, amely a magyar futballedzők itáliai munkáját mutatja be olyan korban, amikor volt, hogy a 18 első osztályú csapatból 12-nek a kispadján magyar tréner ült. 1934-et írtak akkor, abban az évben lett először világbajnok Olaszország. Négy esztendővel később ismét győztek az olaszok, akkor bennünket páholtak el 4:2-re a döntőben. De azt is mondhatnánk, saját magunkat vertük meg, hiszen az 1938-as vb-győztes olasz csapat minden egyes játékosának volt magyar edzője pályafutása során.
Hátborzongató adat, már csak azért is, mert kiderül, hogy honfitársaink – akik között olyan óriások voltak, mint Orth György, Schaffer Alfréd, majd a háború után Nyers István, illetve az edzőgigászok: Guttmann Béla, Weisz Árpád, Egri-Erbstein Ernő – a szakmai okokon túl az anyagiak miatt távoztak Olaszországba. Magyarországon ugyanis jószerével lehetetlen volt álláshoz jutni, a hazai klubok nem tudták azt biztosítani, amit az olasz egyesületek megadtak. 1920 és 1926 között 83 magyar szerepelt az olasz bajnokságban. 1934-ben a Nemzeti Sport arról faggatta Nagy Józsefet, az olasz edzőképzés egyik irányítóját, hogy a magyarok miért nem tudnak megtanítani bizonyos dolgokat a hazai játékosoknak, miközben külföldön sikeresen dolgoznak. Ma is aktuális a válasza: „Külföldön több joguk van az edzőknek, mint nálunk. Nálunk ha egy ember anyagilag támogatja a csapatot, már úgy érzi, hogy joga van beleszólni az edző munkájába. Nálunk itthon egy választmányi tagnak több joga van a csapat körül, mint az edzőnek…”
Egri-Erbstein Ernő
Akadt olyan idény a két világháború közötti olasz futballban, amikor az első és a másodosztályban dolgozó edzők kétharmada magyar volt. Sokatmondó adat, hogy egy olyan máig meghatározó csapatot, mint az Internazionale (vagy Ambrosiana), egy évtizeden át csak magyarok irányítottak. Egyikük volt Weisz Árpád, az 1945 előtti korszak legnagyobb magyar edzősztárja, aki tragikus módon Auschwitzban halt meg 1945. január 31-én.
Hirzer Ferenc
Az itáliai magyar invázió a háború után sem állt le, bár az idehaza gyökeret verő kommunista diktatúra akadályozta a legális úton történő külföldi munkavállalást. Egy-egy kivételt azonban tett a sporthivatal, de csak úgy, hogy az illető edző nem vihette magával valamennyi családtagját. Az utolsó mohikán Hidegkuti Nándor, az Aranycsapat centere volt, aki a Fiorentinával kétszer nyert KEK-et, majd 1963-ban a Mantova csapatánál fejezte be olaszországi edzői pályafutását.
Viola József
Három év után ugyanis hazaparancsolta az „Öreget” az egyik fiát túszként otthon tartó kegyetlen rendszer.
A könyv a Magyar Sportújságírók Szövetsége Nagy Béla-programja támogatásával jelent meg.
A LEGJOBB SZÖVEGEK:
„Nekem nagyon bájos menyasszonyom van. Vele töltöm minden időmet. Sajnos, egyelőre, míg rendes állást nem kapok, nem vehetem el feleségül, mert a profi labdarúgás nem az a biztos bázis, amire családot lehet alapítani.” (Nem 2019 magyar futballjából vettük ezt az idézetet, hanem Tritz Lőrinc, a Törekvés Olaszországba szerződni kénytelen játékosa nyilatkozta ezt 1923-ban.)
„Hirzer Ferenc és Viola József nagy becsben volt a Juventusnál a húszas évek közepén. A tudósító a Juventus és a Bologna elnökének párbeszédét örökítette meg a Nemzeti Sport olvasóinak számára: – Sokat fizettek nekik? – Nagyon sokat! – felelte a Juventus elnöke. – Az is kevés… – fejezte be a párbeszédet a Bologna elnöke.”
Sportújságíró, szerkesztő. Pályáját a Képes Sportnál kezdte 1987-ben, aztán 1988 és 2000 között dolgozott a Nép-, majd a Nemzeti Sportnál szerkesztőként, olvasó-, később főszerkesztőként is. Későbbi munkahelyei közül néhány: Aréna 2000 Könyvkiadó, Színes Sport, Sztár Sport, 6:3 futballmagazin. Tizenhárom éve az InfoRádió sportszerkesztője. Egyedül vagy társszerzőként eddig 60 (!) könyv fűződik a nevéhez. Feleki László-díjas. Az MSÚSZ titkára.
Az ELTE Történettudományi Doktori Iskolájának tanára Olaszország-specialista, a futballhoz rajongóként van köze. Több mint tíz éve kereste meg a Corriere dello Sport újságírója, hogy segítsen neki egy cikk fordításában, s akkor szembesült azzal, hogy a II. világháború előtt és közvetlenül utána milyen sok magyar játékos és edző tevékenykedett az olasz labdarúgásban. Eddig két futballkönyvet írt, az első az 1938 – A párizsi ezüst volt.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. áprilisi lapszámában.)
