Az FFT kultúrlap! Kételkedsz? Olvasd rendszeresen kritikáinkat, recenzióinkat a műalkotásokról, amelyekben egy a közös: a foci.
Vagyunk néhány százezren, akik minden pénzt megadnának azért, hogyha Moldova György folytatta volna Ferencvárosi koktél című munkáját. No persze a negyvenkét évvel ezelőtti, fénykorát élő Moldova, nem pedig a vénségére enyhén megzakkant kádárista múmia. H. Kovács, Forgács, Túró Frigyes, Lami Árpád, a halhatatlan balhátvéd, Gráf, a részeges jobbhalf alakja befutballozta magát a magyar irodalom panteonjába.
Örömmel tudatom: nem kell már tovább várnunk, sőt már négy éve nem kell, mert 2012-ben megjelent Kőrösi Zoltán pompás novelláskötete, Az utolsó meccs címmel. Nos, aki el akar merülni a magyar futball valóságelemekkel átszőtt mesevilágába, az gyorsan rohanjon el a Könyvudvarba – tudtommal ezen kívül túl sok helyen már nem kapható a könyv –, az se baj, ha közben végig dekázik a Múzeum körúton, és leperkál 1690 magyar forintot –, a mai világban szinte ingyen van… Minden fillérje megéri. Mert Kőrösi – aki a fél országot belakta tinédzserkorában – elrepíti az olvasót olyan legendás vidéki pályákra, mint a Kórház utca vagy a Takarodó út, nem is beszélve ma már lakóparkok által borított, csak az öreg szurkolók emlékeiben élő sporttelepekre, mint a Postás-pálya, vagy a minap lebontott, feltúrt, régi Hidegkuti-stadion. Ezek valós helyszínek, de arra nem mernénk megesküdni, hogy a Kőrösi által megidézett történetek tényleg megestek.
Például arra sem vennék mérget – bár sose lehet tudni… –, hogy az MTK-nak valóban volt-e egy Sajó László nevű vékonypénzű pályamunkása, aki egy április végi napon Usain Boltot idéző futással rohant oda az öntözőberendezéshez, hogy elzárja a főcsapot. Garami József mesteredző álmélkodva figyelte a szellőléptű fiatalembert, akivel néhány próbafutást követően meg is egyezett, hogy a hét végén játszik az ifiben. Sajó a második félidőben szállt be az Újpest ellen, és húsz perc leforgása alatt háromszor hagyta faképnél a teljes vendégvédelmet, az ő mesterhármasával nyert 3–0-ra az MTK. A szurkolók elnevezték Vihar Lacinak, többen jártak az ifi meccseire, mint a nagyokéra. Hamarosan bemutatkozott az egyben is, de csalódást keltett, unottan téblábolt, ki is maradt a csapatból. Garami leült vele beszélgetni. „Mester, rájöttem, hogy egyszerűen nem érdekel a labda – mondta Sajó lehajtott fejjel. – Futni az jó, azt szeretem. Szoktam is néha, ha olyan kedvem van. És hát sokszor van, tudja. De mit csináljak, ha a labda egyszerűen nem érdekel. Az a rohadt labda…”
Abban sem vagyunk egészen biztosak, hogy él Siófokon egy Szűcs Lajos nevezetű idős úr, akit még manapság is gyakran látnak horgászni a kikötő mólóján. Szűcs úr 1984-ben a Siófok gyúrójaként felfedezte tigrisvér névre keresztelt kotyvalékát, amellyel minden izomsérülést gyógyítani tudott, ám olyan csípős volt, hogy amikor egyszer a masszőr megérintette ujjával a szemét, dőlt belőle a könny. Viszont a csapat nyert, és attól kezdve a gyúró – babonából – minden mérkőzésen beledörzsölt egy kis tigrisvért a szemébe, és hősiesen zokogott az imádott csapat győzelméért. Így száguldott át a Bányász az 1984-es Magyar Népköztársasági Kupa mezőnyén, egészen a Rába ETO elleni döntőig, amelyet 2–1-re megnyert a Verebes dirigálta győriek ellen. Csak a legöregebb drukkerek emlékeznek már arra, hogy mindez Szűcs gyúró tigrisvér fakasztotta könnyeinek volt köszönhető.
Abban sem vagyok biztos, hogy Nyilasi Tibor emlékszik a varázslatos 2004. március 21-re, amikor a Lónyay és a Török Pál utca sarkán, a Kálvin tér felé mentében egyszer csak visszatarthatatlanul zokogni kezdett, mert az egyik pinceablakból kiáramló, különös szag csapta meg az orrát. „Nyíl” akkor már tizenhat éve visszavonult, de a szag – amelyben ott volt a régi öltözők gumistopli-bűze, a vizes törülközők lehelete, a zuhanyzó bemelegítőkrém-szaga – az agy legősibb zugaiban elraktározott emlékeket ébresztett fel benne.
Kőrösi mágikus realizmusa megérinti, sőt, magába szippantja az olvasót. Olykor García Márquezt, máskor az idézett Moldovát, itt-ott Esterházy prózáját juttatja az ember eszébe. Várnánk a folytatást, de már hiába.
Kőrösi Zoltán Örkény István- és József Attila-díjas író 2015. február 5-én, életének 54. évében elhunyt.
Ch. Gáll András
Kőrösi Zoltán: Az utolsó meccs
Kiadó: Kalligramm
Formátum: Keményfedeles, 186 oldal
Osztályzat: •••••
A legjobb szövegek
„A szezonkezdettől Kaufmann valószerűtlen mennyiségű fokhagymát, vereshagymát, zellergyökeret, zacskókba gyűjtött bogyókat és szárított gombákat rágcsált, és szisztematikusan elkerülte mind az otthoni fürdőszobát, mind az öltözői zuhanyozót. A belső és külső hatások okán hamarosan olyan elviselhetetlen szagot kezdett árasztani, hogy senki sem bírta ki a közelében. Innentől persze nem volt már gond lerázni magáról a máskor oly szorosan tapadó védőket.”
„Nincsen értelmetlenebb kérdés, mint egy igazi futballistát azzal zaklatni, hogy vajon mire gondolt a mérkőzést eldöntő találatánál. […] Úgyis tudja mindenki: minél tökéletesebb volt a mozdulat, annál kevésbé férhettek hozzá megfontolások és elhatározások: ahol az ösztön és a képesség működik, ott a test okosabb a legokosabb töprenkedésnél is, és legfeljebb utólag képzelhet gondolatokat az ember.”
Kőrösi Zoltán (1962–2015)
Kőrösi az ELTE BTK magyar–történelem szakon diplomázott 1987-ben. Írói munkássága elválaszthatatlanul összeforrt a futballal. Tizenhét éven át a Magyar Rádió irodalmi szerkesztőségében dolgozott, 2007-ig az Irodalmi Főszerkesztőség vezetője volt öt éven át. Volt lapszerkesztő, óraadó a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Novellái olasz, héber, orosz, angol, hindi, német, horvát, spanyol, francia és koreai nyelven jelentek meg.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2016. áprilisi számában.)
