Amikor a szépirodalom leborul a futballisten előtt

 

 

Zalacsánynál van egy fa, amely ha nem is minden bajáért felelős a magyar futballnak, de egy megmagyarázhatatlan tragédiáért mindenképpen, mert ha nincs ott az a fa, akkor talán nem megy neki 1979-ben az az autó, amelyben ott ült Törőcsik András is, a magyar Maradona, az elmúlt fél évszázad talán legnagyobb tehetsége, és akkor elmehet 1980-ban a világválogatottba, oda, ahová őt hívták meg, de helyette a lengyel Boniek mehetett, akit aztán leszerződtet a Juventus, nem tudjuk meg soha, de sejthetjük, nagyon is sejthetjük, hogy akkor talán őt vették volna meg, és akkor ő nyer BEK-et a Heyselben, ahol minden pokol elszabadult, de mi már megjártuk a poklot, amikor az az autó nekiment a fának, és Törő már sohasem volt az, aki korábban, és sohasem lett az, ami lehetett volna, de persze nemcsak az a fa volt, jöttek a cimborák is, akikkel inni kellett, meg volt a közeg, ami, ugye, mindent meghatároz, és amelyben Törő csak azt érezte, hogy táncolni kell, de mást nem kell csinálni, futni nem kell, edzeni nem kell, táncolni kell csak, mert arról szól a nóta is, pedig hogy szeretett ő edzeni fiatalon, és nem szeretett inni, de a közeg nem védte meg, hanem elengedte a kezét, a közeg, amely beverte az utolsó szöget a magyar futball koporsójába, de a szerző nem engedi el azt a kezet, azután sem, hogy a rajongás átalakulás, az élet átalakul, minden átalakul, az én írásom is, azért írok így most, mint a szerző, Egressy Zoltán, egyoldalas mondatokban, így legalább nem kell külön bemutatnom a stílusát annak, aki esetleg nem ismerné.

 

Lila csík, fehér csík a címe ennek a könyvnek, amelyet csak a legmelegebb szívvel üdvözölhetünk, mert itt, a futball szellemi csúcstermékénél mi imádjuk, ha a szépirodalom és a futball a legszentebb szentségben egyesül, és olyan zsoltár születik, amelyet annak is olvasnia kell némán, magában, aki nem tudja énekelni, mert Egressyvel visszatalálunk oda, ahonnan indultunk, a rajongói lét legmélyebb bugyrába, amely a legkeresztényibb dolog a profán világon innen és túl, mert a rajongónál nincs megbocsátóbb lény, és a megbocsátásnál nincs keresztényibb erény, és ha valakinek, Törőcsik Andrásnak van mit megbocsátanunk, de a könyv végére érve inkább azért kell könyörögnünk, hogy ő bocsásson meg nekünk, és pontosan tudjuk, hogy mi is lerúgtuk volna azt az argentin köcsögöt, miután egész meccsen aprított minket, és mi is így vonultunk volna le pontosan, hátunkon világított volna a kilences, szartunk volna Vitray kárörvendő tényközlésére, még akkor is, ha aznap elvesztettük az ártatlanságunkat, és azzal elvesztettünk mindent.

Egressy, az író története egybeolvad az angyalarcú futballisten történetével, az én történetemmel – sportújságírói létem első momentuma egy közös piálás Törőcsikkel, amelyben én dicsértem, ő cserébe f…sznak nevezett engem, bocsi a magánjellegű kitérőért –, meg a te történeteddel, meg mindannyiunkéval, csak korban csúszunk el, a kisfiú rajong a futballsztárért, azért kezd el újságot olvasni, ezért kezd el olvasni, ezért nézi meg a térképen, hol van Bázel, Glasgow, Prága, Bologna, Szarajevó, ahol Törő pályára lép a Dózsával, így művelődik, így lesz belőle entellektüel, cikket ír a bálványról az ÉS-be, Törőcsik odavan a cikkért, ez az egyetlen jó, amit írtak róla, mondja, és már ő néz fel az íróra, és így fordul meg saját sarka körül a világ.

Nincs hely több hosszú mondatnak, rövidre zárjuk a végét: aki most akar könyvet írni Törőcsikről, felejtse el, aki már elkezdte, hagyja abba: a tökéletes mű megszületett.

Bodnár Zalán

Egressy Zoltán: Lila csík, fehér csík
Kiadó: Európa Könyvkiadó, 2015
Formátum: fűzött, keményfedeles, 229 oldal
Ára: 2990 forint
Osztályzat: •••••

A legjobb szövegek
„Választott pályájának a játék a lényege, a kreatív problémamegoldás, az örömszerzés, miközben a sportág természetéből adódóan mások ebben gátolják, falakat emelnek elé, ezeket kell levernie, átugrálnia vagy megkerülnie, küzdelem, harc, ehhez viszont nem passzol az alkata, az örökös felrúgások olyanok lehetnek, mintha írás közben folyamatosan a kezemre basznának, meddig bírnám vajon, kinek hol húzódnak a határai, vagy ami fontosabb, milyen súlyú kereszteket képes cipelni…”

„Foglalkozni kezdek például rajongottam nevével […] létezik híres névrokon, de ő nem focista, ő színész, sőt színésznő, azóta lett még egy, most már két színésznő, esetükben inkább a törékenységre asszociálok, nála más a helyzet, nála a törődésre lehetne esetleg, de csak a törés jön elő, negatívság, mennyi kép van ebben a névben, és miféle, milyen törés ez, mit tör össze, tükröt, mit mutat a sok cserép, amelyeket azzal okoz, hogy maga is tükör, nem valóság, csak illúzió.”

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2015. augusztusi számában.)