Kíméletlen sors a kapusoké. Míg gyakran egész meccsen alig akad dolguk, adott helyzetben mégis minden rajtuk múlik – a reflektorfény azonban legtöbbször csak az ötös vonaláig terjed. Peter Handke ezt az ellentmondást ragadta meg A kapus félelme a tizenegyesnél című regényében: a büntetőrúgás pillanatában szinte tökéletesen kiszolgáltatott hálóőrét, aki a másodperc tizedrésze alatt vagy megdicsőül, vagy elkárhozik.
Josef Bloch, az osztrák kiscsapat egykori kapusa egy napon munkanélkülivé válik. A játékos, aki pályafutása lezárultával gyári munkára kényszerül, ismét a jól ismert helyzetben találja magát: nem ura a történéseknek, csak reagálni tud azokra. Tökéletes kiindulópont volna ez bármelyik helyszínelős filmsorozat egyik epizódjához: a megőrülő futballkapus mészárlást rendez, bosszút áll a világon az őt ért igazságtalanságokért. Handke azonban szerencsére az NCIS-nek (egyelőre) nem ír forgatókönyveket, így eleinte csak annyit tár olvasói elé, hogy a meghasonlott Bloch végre kezébe veszi a sorsát: szórakozik, nőket szed fel, jól érzi magát – egészen addig, amíg az egyéjszakás kaland utáni reggelen az ágyba vitt lány meg nem kérdezi, mi a helyzet a munkájával. Ebben a pillanatban Bloch gyilkossá válik: könnyedén, hangtalanul, ahogy egy veszélytelen labdát kapna el röptében, megfojtja alkalmi szeretőjét. És innentől vérfagyasztó komótossággal araszolnak az események: főhősünk vidékre utazik egy volt barátnőjéhez, aki – mit sem sejtve a látogatás valós okáról – szállást ad neki, és kis híján újra bele is szeret az elmebaj jeleit csak az olvasó számára mutató kapusba. Brr.
Írásmódját tekintve A kapus félelme kísérteties hasonlóságot mutat Truman Capote 1966-os, Hidegvérrel című könyvével, amely egy valós családirtást dokumentál, és az eset nyomozását követi nyomon a helyszíneléstől az akasztófáig. Szikár, velős tőmondatok, az őrület határáig elaprózott megfigyelések – két különbség van csupán Capote műfajteremtő (tényregény) alkotása és Handke műve között: ez utóbbi néhol erős expresszionizmusba csap át, már-már a mélylélektan határait feszegetve, ráadásul a gondosan kimunkált leírások dacára a történet (szerencsére) fikció.
Modernsége éppen ebben rejlik. Kézenfekvő, mégis feltáratlan pszichológiai kérdés legkiválóbb példáját találja meg a futballkapus személyében: vajon milyen rombolást végez a tehetetlenség, a feleslegesség, a ritka, de annál nagyobb pillanatnyi nyomás egy ember elméjében? Pont a tömör, tömény szöveg az, ami számtalan kérdést vet fel az olvasóban: vajon miért ölt Bloch? Dühből, bosszúból vagy keserűségből? Figyelmet akart? Handke nem ad válaszokat, mint ahogy nem ad megnyugtató lezárást sem a regény végén: a falusi futballpályán Bloch egy utazóval beszélget, akiről sejteni véljük, hogy civil ruhás rendőr, és csak az alkalmas pillanatra vár, hogy elkaphassa a gyanúsítottat. Bloch pedig fesztelenül fecseg, miközben sejti, hogy hamarosan kattan a bilincs a csuklóján – Toni Schumacher szavait idézi bennem ez a nyomasztó nyugodtság: „Gyakran megijedek attól, hogy nincsenek félelmeim”.
Mikorra azonban belenyugodnánk a megmásíthatatlanba, hogy a kapusnak annyi esélye van a büntetőrúgó ellen, „mintha szalmaszállal akarna kinyitni egy ajtót”, Blochnak torkán akad a szó: a falusi hálóőr mozdulatlan marad a rúgás pillanatában, a játékos pedig egyenesen a kezébe lövi a labdát. Ezzel megdől Bloch elmélete, és vele a mi megnyugtató magyarázatunk is, amivel tetteit igazolni próbáltuk. A Sors még egyszer, utoljára gúnyt űz a futballkapusból, aki egész életében az irányítás határait feszegette.
Csepelyi Adrienn
A legjobb szövegek:
„Nagyon nehéz dolog elfordítani szemünket a csatárokról meg a labdáról, és csak a kapust figyelni – mondta Bloch. – El kell szakadni a labdától, ami egészen természetellenes dolog. (…) Máskülönben a kapust csak akkor veszik észre, amikor már kapura megy a labda. (…) Ha a kapust nézi az ember, az az érzése támad, mintha bandzsítania kellene. (…) Meg lehet szokni – mondta Bloch –, csak éppen nevetséges.”
„Ott voltam egyszer a stadionban, mikor egy játékos a lábát törte – mondta az utazó. – Nohát, az a reccsenés a legfelső állóhelyig is elhallatszott.”
„Bloch látta, ahogy a játékosok sorra elhagyják a büntetőterületet. A tizenegyeslövő megigazította a labdát. – Amikor a játékos nekifut, a kapus már a labda elrúgása előtt önkéntelenül elárulja a testével, melyik irányba vetődik majd, és a játékos nyugodtan a másik sarokba lőhet – mondta Bloch. – A kapusnak körülbelül annyi esélye van, mintha szalmaszállal próbálna kinyitni egy ajtót. A játékos végre nekifutott. A kapus, akin világossárga pulóver volt, teljesen moccanatlan maradt, és a
tizenegyes végrehajtója egyenesen a keze közé lőtte a labdát.”
Peter Handke:
A kapus félelme a tizenegyesnél
(Die Angst des Tormanns beim Elfmeter)
Fordította: Tandori Dezső
Kiadó: Európa, 1979
Formátum: keményfedeles
Fogyasztói ár: antikváriumban
2500–3590 Ft
•••••
Peter Handke
Született: 1942. december 6., Griffen
Avantgárd író, forgatókönyvíró, költő, a XX. század osztrák irodalmának egyik legjelentősebb alakja. Főbb művei: A kapus félelme a tizenegyesnél (1970, regény), A balkezes nő (1976, regény), Berlin felett az ég/Angyalok városa (1987, forgatókönyv). Jelölték Arany Pálmára Cannes-ban, megkapta a Német Művészmozik és a Német Film Arany díját, a Heinrich Heine-díjat politikai okokból nem adták át neki. (Handke sohasem leplezte szimpátiáját a szerbekkel és a háborús bűnösnek nyilvánított Miloseviccsel, Düsseldorf városa ezért vonakodott Heine-díjra jelölni, végül maga Handke mondott le a kitüntetésről.) 2004-ben, amikor Elfriede Jelinek megkapta az irodalmi Nobel-díjat, beszédében azt mondta: Handke jobban megérdemelte volna a kitüntetést, az ő javára csak az döntött, hogy nő.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2011. márciusi lapszámában.)
