Szöveg Dr. Borbély Zoltán
A két világháború között ugyanis 78 magyar edző dolgozott Itáliában, és talán ennek is köszönhető, hogy az olasz futball volt a világ legjobbja a ’30-as években, hiszen az évtizedben rendezett három világbajnokságból, amely egyébként a futballtörténelem első három világbajnoksága volt, kettőt, az 1934-est és az 1938-ast is Vittorio Pozzo „Squadra Azzurrája” nyerte. A történészi alapossággal készült mű Andreides Gábor munkája, feketén-fehéren megmutatja, hogy milyen szerepet játszottak a magyar mesterek az olasz labdarúgás legfényesebb korszakában. A szerző, ahogy írja, lajstromozza azon honfitársainkat, akik a csúcsra emelték az olasz futballt. Az 1933–34-es idényben 14 magyar edző dolgozott az olasz élvonalban: a származása miatt tragikusan elhunyt Weisz Árpád az Ambrosiana-Internél, Nemes Kovács Lajos a Bolognánál, Hlavay Gyögy a Bresciánál, Czeizler Lajos a Casalénál, Rády Vilmos és Ging József a Fiorentinánál, Nagy József a Genoánál, Lelovich Gyula a Livornónál, Viola József a Milannál, Vanicsek János a Padovánál, Feldmann Gyula a Palermónál, Payer Jenő a Torinónál, valamint Csapkay Károly és Tóth-Potya István a Triestinánál. Négy évvel később, a második világbajnoki arany előtti idényben még mindig döntő szerepet játszottak a magyar trénerek Olaszországban Hiszen Bánás József sportigazgató Milanja a harmadik, Weisz Árpád Bolognája az ötödik, Konrád Jenő Triestinája a hatodik, Viola József Laziója a nyolcadik, Feldmann Gyula Torinója a kilencedik, míg Payer Jenő Napolija a tizedik helyen végzett a későbbi világelső Olaszország bajnokságában.
A méltatlanul elfeledett 1938-as vb-döntő nem gyakorolt akkora hatást a magyar sporttörténetre, mint az 1954-es finálé elvesztése, amelyet sokan az 1956-os forradalom „előszeleként” emlegettek, mivel a fájdalom és elégedetlenség az első igazi tömegmegmozdulást eredményezte a Rákosi-rendszer ellen. A történelmi, politikai párhuzam is adja magát. Az 1938-as döntő elvesztése után dr. Dietz Károlynak, a vb-ezüstérmes válogatott szövetségi kapitányának szintén menekülnie kellett. A szövetségi és budapesti főkapitány vette őrizetbe az 1918-as, októberi őszirózsás forradalom idején Kun Bélát. A tragikusan kalandos sorsú szövetségi kapitány gyakorlatilag minden korszak börtönét megjárta. Érdekes sporttörténelmi tény, hogy Dietz Károly az 1938-as világbajnoki kudarc, az ezüstérem megszerzését követően is posztján maradt, és csak egy évvel később 1939. június 8-án távozott. Külön érdekesség, hogy az 1939-es Üllői úti találkozó éppen egy magyar–olasz válogatott mérkőzés volt. Mai szemmel tragikusan ironikusan csengő lemondását érdemes szó szerint idézni: „Nem leszek többé bűnbak, lemondok! Egy ilyen átlagos, majdnem mondhatni rossz csapattól kellett kikapnunk, idehaza saját pályánkon, saját közönségünk előtt. Nem, ezt én többet nem csinálom…!”
Az ezüstérmes kapitány visszatért civil foglalkozásához, és ügyvédként dolgozott tovább. 1944-ben a nyilasok Sopronkőhidára internálták, ahonnan Dachauba hurcolták. A háború után rövid ideig ismét ügyvédi praxisát gyakorolta, ám 1951-ben családjával együtt kitelepítették. A falut csak két év múlva hagyhatta el, de a fővárosba már nem térhetett vissza. Piliscsabán kapott letelepülési engedélyt. Dr. Dietz Károly 1969. június 9-én hunyt el Budapesten, és sírba vitte a magyar sporttörténet egyik legnagyobb titkát, hogy Toldival az élen miért nem játszatta a magyar válogatott akkori három legerősebb játékosát. Azt, hogy Mussolini valóban kérte a magyarokat a „kirívóan durva” Toldi mellőzésére, vagy a magyar szakvezetők csupán megfelelni kívántak a fasiszta Olaszországnak, örök titok marad, de lehet, hogy a könyv elolvasásával az olvasó közelebb jut a rejtély megoldásához.
Mindenesetre Thomas Mann Mario és a varázsló című regényének kezdősorát kissé átalakítva: a párizsi ezüstre való emlékezésnek kellemetlen a levegője.
A legjobb szövegek
Az „Önöké a szó” című olvasói fórum (Nemzeti Sport, 1938. június 23., 2. oldal, négy nappal a döntőt követően): „…rekordjavításra lehetünk elkészülve. Ennek a rekordjavításnak a szövetségi kapitány issza meg a levét, mert az eddig befutott levelek – csaknem kivétel nélkül a csapatöszszeállítást és az azt eszközölő kapitányt teszik felelőssé az olaszok elleni vereségért. Az eddig beérkezett levelek hangja alapján arra kell kérnünk a t. Olvasóinkat, hogy a becsületsértő kifejezésektől tartózkodni szíveskedjenek. A sajtójogi felelősséget ezekért ugyanis nemcsak a levélírónak, de nekünk is viselni kell, márpedig senki sem csukatja le magát szívesen.”
Pluhár István a vereség okairól (Országos Testnevelési Tanács Hivatalos közleménye): Az ellenfél „futásbeli gyorsasága valóban nagyobb volt, játékosainak mozgékonysága felülmúlta a magyarokét, a körülményes labdaátvétel helyet, igen sokszor kapásból játszott, mindent mozgásban igyekezett megoldani, jól bánt a levegőben szálló labdával, labdavezetést és a rövid adogatást csak szükség esetén használta.”
Andreides Gábor
1938 – A párizsi ezüst (A döntő, amelyben a tanítvány legyőzte a mesterét)
Kiadó: MLSZ
Kötés: Puhatáblás, ragasztott
Méret: 148×210 mm (A5)
Terjedelem: 228 oldal + borító: 250 g műnyomó
Ár: 2900 forint
Osztályzat: •••••
Andreides Gábor (Budapest, 1973–)
A Pázmány Péter Katolikus Egyetem bölcsészkarán szerzett olasz-történelem szakos diplomát 2001-ben. Az egyetem elvégzése után 2001 és 2004 között az ELTE bölcsészkarának Új- és Jelenkori Egyetemes Doktori Iskolájában folytatta tanulmányait. Disszertációját a magyar–olasz diplomáciai kapcsolatok 1956 és 1989 közötti időszakáról írta. Az MTA Történettudományi Bizottságának tagja. Kutatási területe Olaszország XIX-XX. századi társadalom- és politikatörténete, valamint a magyar–olasz kapcsolatok a XX. században. Nagy futballrajongó, kedvence a Serie A-ban szereplő Lazio.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2013. szeptemberi lapszámában.)
