Szöveg Bodnár Zalán
Az FFT kultúrlap! Kételkedsz? Olvasd rendszeresen kritikáinkat, recenzióinkat a műalkotásokról, amelyekben egy a közös: a foci.
Hitvallásom, hogy harmincoldalnyi esély minden könyvnek jár – az esetek többségében ugyanis harminc oldalnál már simán el lehet dönteni, hogy érdemes-e végigolvasni egy könyvet, vagy kár fecsérelni rá az időt. Patrick Barclay Mourinho – A győztes anatómiája című alkotása kötélen táncolt. Az első huszonegynéhány oldal ugyanis minden volt, csak érdekfeszítő nem, José Mourinho madridi éveinek cirkuszai saját feletteseivel, játékosaival, a Barcelonával és Pep Guardiola Barca-edzővel, a Vilanova-féle szemkinyomásos sztori és társai már a könyökömön jönnek ki.
De aztán átbillenünk a holtponton, és a folytatásban a szerző elkezd arról írni, ami igazán érdekes. Hogy elkezd, az itt konkrétan értendő: az eredeti könyv 2005-ben íródott, ezt habosította fel 2011-ben a Real Madridnál töltött évekkel Barclay, a könyv további részeiben arányában elég keveset tesz hozzá a 2005 utáni évekhez. A skót szerző elsősorban a portugál szakember Chelsea-nél töltött első időszakára fókuszál, valamint a londoni kispadig vezető útjára. Ez az út különösen érdekfeszítő, még ha nagy vonalakban eddig is ismert volt már. Az alcímben beígért anatómia, a boncolás itt jelentkezik a legmarkánsabban. Ha tényszerű kijelentésekre nem is vállalkozik a szerző, azért a kérdésfelvetés szintjén eljut oda, hogy például azzal foglalkozzon: Mourinho exhibicionizmusa, önmaga előtérbe helyezése, egészpályás letámadásai a sajtószobában, győzelmi ünneplései az ellenfél pályájának kezdőkörében vajon nem arra vezethetőek-e vissza, hogy játékosként nem jutott neki rivaldafény, és azt az ifjúkori vágyát, hogy sztár legyen, hogy őt éltesse a közönség, edzőként éli ki. Sok tettére megpróbál ily módon pszichológiai magyarázatot adni az író.
Tény, hogy Mourinho útja – annak ellenére, hogy édesapja, Félix egyszer a portugál felnőtt válogatott kapuját is védhette – nem szokványos módon vezetett a kispadra. Az edzői szakma és általában a futballvilág szörnyű gyanakvással kezeli, és borzasztóan nehezen fogadja be azt, aki nem a futballpályáról érkezik. Az edzőké zárt, összetartó kaszt, amely önmagát olyan titkok tudójaként szereti lát(tat)ni, amelyekről földi halandónak halvány elképzelése sem lehet, a belépés a klubba pedig többnyire csak a futballpálya sarát magán hordozók számára lehetséges. Márpedig Mourinho csak egy tolmács volt. El Traductor – így hívják ma is sokszor a háta mögött gúnyosan, célozva rá, hogy honnan kapaszkodott fel az edzők közé.
Csakhogy Mourinho közben igazi forradalmár is. Úgy, mint az az egyszerű genovai hajós, aki – miközben a világ összes tudós elméje kijelentette, hogy a Föld lapos, mint egy asztal – azt mondta, hogy a Föld gömbölyű, és Indiába el lehet jutni nyugati irányba is. Vagy mint az az írástudatlan francia parasztlány, aki a neves hadvezérektől a sereg vezetését átvéve, megnyerte az angolok ellen a középkor leghosszabb konfliktusát, a százéves háborút. Mourinho tolmácsból lett a földkerekség leghíresebb edzője úgy, hogy a skóciai edzőképző tanfolyamról, ahol végzett, az évfolyamtársai és tanárai közül Andy Roxbourgh-n kívül lényegében senki – a könyv megszólaltatja őket! – nem emlékezett sem a nevére, sem az arcára. Ő viszont mindannyiukra emlékezett, miközben ma egyikük sem érhet a lábnyomába. Olyan belső tűz és talán sértettségből adódó bosszúvágy fűti, mint keveseket. Ebben a sztoriban rejlik a Mourinho-jelenség varázsa, a legkisebb fi ú történetében, aki olyan korban vezette BL-győzelemre a Portót (2004), amikor nem topligás csapattól ez már-már arcátlanságnak számított, és olyan korban (2010) merte szinte catenaccióval legyőzni az Inter edzőjeként a Barcelonát, amikor mind a catenaccio, mind a Barca legyőzése szentségtörés volt.
Kár, hogy a könyv többi részénél nem igazán érződik a szerzőn az a szenvedély, ami ezt a fejezetet áthatja, és különösen az kár, hogy vajmi kevés oldalt szentel az Internél töltött, meglehetősen sikeres időszaknak. A szerző újra és újra él azzal a fordulattal, hogy a világban megtalálható „brandek” jelentős részével ellentétben a „Special One” pontosan azt adja mindig, „amit a dobozon ígér”: műsort, feszültséget, melodrámát és kalandot. Sajnos a könyvről ez már kevésbé mondható el, az alcím jóval többet ígér. Nem fekszik előttünk Mourinho a boncasztalon – de talán jobb is most csak egy rutinvizsgálatot elvégezni rajta. Hiszen hol van még a pályafutása vége! A nagy Mourinho-könyv megírása remélhetőleg még jó sokáig várat magára.
A LEGJOBB SZÖVEGEK
„Még Fergusonnak és Wengernek is megvoltak a visszatérő gyengeségei: hogy egy általános példát hozzak, egyikük sem volt képes megkülönböztetni egy világklasszis kapust egy sajtos szendvicstől (legalábbis addig, amíg Fergusonnak némi késéssel eszébe nem jutott elhozni Edwin van der Sart a Fulhamtől).”
„Mourinho arra a kérdésre, hogy nem tart-e a Manchester United felzárkózásától, pléhpofával azt válaszolta: »A madárinfl uenzától jobban tartok. Roppant ideges vagyok a Skóciában talált hattyú miatt. Komolyan beszélek. Sokkal jobban félek a madárinfl uenzától, mint a Manchester United feltámadásától. Mert hát mi a futball az élethez képest? Talán ideje lenne beszereznem egy maszkot – és talán a csapatomnak is veszek néhányat.«”
„Amikor a Stamford Bridge-en maga mögött hagyott űrről kérdezték, kijelentette, nem tér vissza, hogy elbúcsúzzon a szurkolóktól. »Képzeljék csak el, ha megtenném – ott préselnének halálra a szurkolók a pálya közepén.« Saját érzéseiről pedig azt mondta: »Be kell vallanom, elkaptam egy könnycseppet. Ahogy kibuggyant a szemem sarkából, azonnal elkaptam. Nem akartam sírni, pedig éreztem, hogy menne.« Azokkal a könnyekkel egészen addig kellett csak harcolnia, míg el nem ment a bankba. De előtte még hazament, hogy elolvassa az újságokban, mennyire fog hiányozni az angol futballközegnek.”
Patrick Barclay: Mourinho – A győztes anatómiája
Kiadó: GABO Kiadó, 2013
Formátum: fűzött, keményfedeles, 307 oldal
Ára: 3990 Ft
Osztályzat: ***
PATRICK BARCLAY (1947–) Skót újságíró, az egyik legnevesebb brit futballszakíró. Magyar származású színész édesapja a ’30-as években emigrált a katonaság elől, és Gay Daghy néven több könyvet is publikált Angliában. Patrick Barclay pályafutását a Guardiannál kezdte a ’70-es években, dolgozott többek között az Independentnél, a Sunday Telegraphnál, a Daily Mailnél, a London Evening Standardnál, most a Times vezető futballszakírója. Volt már az Év sportújságírója NagyBritanniában. A 2005-ben írt és 2011-ben kibővített Mourinhón túl írt már könyvet a Wembley-stadion történetéről (2007), életrajzi könyvet Sir Alex Fergusonról (Football – Bloody Hell, 2012), és 2014 elején jelenik meg a Herbert Chapmanről szóló alkotása.Heves Manchester United- és Dundee United-szurkoló. A Twitteren 111 ezer követője van.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2014. februári számában.)
