Juhász Gyula futballverse

 

Két évvel vagyunk a profizmus bevezetése után a magyar futballban, amikor is a budapesti csapatokon kívül néhány, csak Trianon után nagyvárosnak nevezhető vidéki fellegvár fér be a profi NB I-be. Ezek közül kettő, a szombathelyi Sabaria és a szegedi Bástya csapott össze egy márciusi vasárnap, és az akkorra már befutott, nagy szegedi költő, a helyi szellemi élet emblematikus alakja, Juhász Gyula a Délmagyarország március 4-ei számába írt előzetes lelkesítő verset a szegedi fiúkhoz.
Az FFT versrovatába is nagyszerűen illő költeményre szegedi kollégánk, Thékes István hívta fel a figyelmünket tavaly decemberi számunkba írott jegyzetében, amelyben arról is beszámolt, hogy a Bástya elnevezés a csapat tulajdonosa, mecénása Bástyai Holtzer Tivadar (1870–1944) emlékét őrzi, aki „a hazai kereskedelem előmozdítása körül szerzett érdemeiért” a királytól nemességet kapott Bástyai előnévvel, és azért ezzel, mert a család üzletháza helyén egykor a középkori szegedi vár egyik bástyája állt. Ennyit hát a csapatnevekről, amelyek az „Atillától” a „Bocskain” át a „Hungáriáig” egészen különlegesek voltak a profi korszakban.

Érdekes a vers Thékes által idézett alcíme, amely amúgy a verseskötetekben már nem szerepel, de amelyből kiderül, hogy Juhász Gyula ezúttal Pindarosz, a Krisztus előtti V. században élt görög költő bőrébe bújt, az ő nevében, stílusában írta meg ezt a kétségtelenül stílusgyakorlatnak, könnyed brillírozásnak szánt ódát. Pindarosz ugyanis (amint azt a kitűnő antik műveltségű Juhász Gyula pontosan tudta) éppen az atléták, a görög versenyek és csaták hőseinek szerzett alkalmi lelkesítő és dicsőítő költeményeinek százaival írta be nevét az ókori irodalomtörténetbe.

Fontos megemlíteni azt is, hogy Juhász Gyula ez idő tájt éppen különféle kollégái stílusparódiáin is dolgozott, tizenöt évvel Karinthy Így írtok ti-je után ő is alkotott például éppen ál-Karinthy strófát, de Babitsot, Kassákot, Kosztolányit is parodizálta, sőt Petőfi stílusában vagy „japánosan” is írt verset. Örömmel játszott tehát a stílusokkal, szavakkal és verslábakkal biztos kézzel bánó Juhász Gyula, aki ehelyütt Pindarosz stílusában és természetesen antik, időmértékes, afféle daktilikus énekverssel köszöntötte korának (csak játékból) idealizált sporthőseit, a szegedi Bástya játékosait, akiket egyenként meg is említ a versben Kronen­bergertől Pomacsekig. A sorok elején és általában a költeményben tobzódnak a daktilusok (tá-titi), és a műfajra jellemzően a spondeusok (tá-tá) és a trocheusok (tá-ti) uralják még az ódát, amelynek sorai tri- és főleg tetra-, pentameterek. Persze nem különösebben kimunkált, nem is annyira komolyan vett ódáról van itt szó, igazi alkalmi bolondozásról, és jópofa olvasni, ahogyan a zárójeles megjegyzésekben ki-kikacsint az általában nem éppen könnyed humoráról ismert költő az egyébként igazi, tartalmilag és formailag is korrekt ókori hőskölteményből. Pindarosz ugyanis nyilván nem szúrt közbe ilyen dehonesztáló fricskákat: „Bár néha kupán is vágott a kudarc”; „Bár néha nullára leégtünk”; „S ne kelljen hívni a mentőt”. Szerencsére Juhász Gyula viszont igen, ezért lehetett szórakoztató a hajdani napilapban, és ezért kedves kis sziporka máig a Bástyához írott óda. A kontraszt az antik pátosz és a futball napi valósága között itt a leg­mo­so­lyog­ta­tóbb: „és te, Simóka főleg, / Fürge főura a büszke Tiszának! / (Ha ugyan nem változik addig a halfsor.)”. A Herczeg nevű csatár zrikálásával pedig egyenesen egy Babits-kötet címét idézi (Herceg, hátha megjön a tél is!).

Thékes István úgy tudja, a költő és a szerkesztőség utólagos hőskölteményt is tervezett a győzelem esetére (erre az 1. sorszámból is következtetni lehet), csak hát a Sabaria nyert Szegeden 2:1-re…
Így aztán Juhász Gyulától nem a Bástyához, ha-nem „másik” szegedi szerelméhez, Annához írott versei maradtak ránk nagyobb számban.

Szöllősi György

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2015. februári számában.)