Félidő: 0:0 (József Attila futballverse)

„Azt hiszem, hallgatóim, hogy Önök között ott vannak neves költők, olyan Kossuth-díjas költők, mint Zelk Zoltán, Benjámin László. Arra kérem most Önöket, buzdítsák, lelkesítsék majd a magyar csapatot egy szép verssel, amikor hazatérünk ismét a mi szép hazánkba, hazatérünk Magyarországra. Várják a magyar csapatot egy gyönyörű verssel, amely az újabb, nagyobb sikerek felé buzdítja majd a magyar csapatot, a világbajnokság, a jövő évi svájci világbajnokság felé…” (Szepesi György rádióközvetítése a londoni 6:3 lefújása utáni pillanatokban)

 

Beszéltem olyan irodalmárral, aki kijelentette, hogy márpedig ilyen című verset József Attila sohasem írt. Dehogyisnem, megírt ő mindent. Mi több, előre eldöntötte azt a hisztérikus és amúgy teljesen értelmetlen vitát, hogy akkor most „nulla nulla” (ez volt a tévés, vitrays változat) vagy „null null” (ez volt a kétségtelenül németes hatású, rádiós, de általánosan elfogadott verzió). Ha a vers saját ritmusát nézzük, itt – bár a költők költője számmal írta a 0:0-t – kétségtelenül „null nullról” van szó.

A különös vers próféciajellegét erősíti az is, hogy akkor írta le részletesen a magyar futball világot elsöprő forradalmát, amikor annak még a jeleit is alig lehetett látni. Húszéves korában, 1925-ben (a Tiszta szívvel, a Mikor az uccán, az Isten, a Kertész leszek, az Április 11. és más roppant hatású költemények sorában) írta Attila a 0:0-t, azokban a napokban, amikor Bozsik József született.

A „vörös dresszt” mi a világverő meggypiros mezzel azonosítjuk, de nem restelljük elismerni és nagyra tartani az osztályharcos jelleget sem, amennyiben a futball a legdemokratikusabb jelenség még a sport általában rokonszenves világán belül is, a plebejuspolitika maga, vagyis „a távcsöves, kényelmes páholyok” XX. századi gyönyörű alternatívája (ne feledjük, itt még a sztálinizmus előtt vagyunk).

József Attila ráadásul többesszám első személyben ír: futballista ő is.

A versben benne van a futballban csak pár éve rendszeresített „hand-shake ceremony”, de a csékák zászlócseréje mindenképp: „ki áhitattal meg ne irigyelné baráti jobbunkat”; a focit globalizáló televízió: „elektromos álmok”, labdarúgó világsikereink: „jövő nagy országlásunk”; a nagy magyar futballkultúrát elsöprő (jobbára) szovjet katonai inváziók: „idegen autók taposnak el”…

És ott van a két háború közötti, később többször megtizedelt (világválság, Don-kanyar, holokauszt, vörösterror, emigráció, vörösterror 2.), mégis világhódító generáció elsöprő ereje is, amely Helsinkiben, Londonban, Nobel-díjak formájában és sok más módon tört utat magának később: „Érzitek-e, hogy árad az idő? S a vér, / Szép, ifjú vérünk lüktető lovak / Módjára harmatos mezőn nyerit.” Sík Sándor és más cserkészinduló-szerzők is örültek volna, ha tudtak volna ilyet: „Egy pohár friss vizet s aztán tovább – / Kedvünkre győzünk: / Félidő: 0:0, gyerekek – / Hátunk mögött a Szél, a Nap s az Isten!”

Mindennek lassan száz éve már. Vajon most mennyi az állás?…

Szöllősi György

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2010. júniusi számában.)