Már 116 éves (a cikk 2016. áprilisában jelent meg – a szerk.), és mégis csupán 29 – a Palermo mindössze 1987-ben vette fel az US Cittá di Palermo nevet, holott 1900 óta él és virul, de 87 éven át annyiféleképpen hívták, hogy felsorolni is körülményes. Egy biztos: Anglo-Panormitan Athletic and Football Clubként kezdte, és angol kapusa, Edward De Garston volt az első elnöke…
Nem tudni, 1907-ben mit szóltak a bigott szicíliai népek ahhoz, hogy az immár Palermo Foot-Ball Club névre keresztelt alakulat a kezdeti kék-fehér helyett a meglepő rózsaszínű-fekete színek mellett döntött, de a következő négy évtizedben átlag hét-nyolc évente új nevet kellett megszokniuk. Az első világégés után például Unione Sportivo Palermo volt, és majdnem ugyanígy hívták a második világháború után is (csak éppen Palermo-Juventinának), más kérdés, hogy közben a változatosság kedvéért Palermo FootBall Club néven jutott fel fennállása alatt először 1932-ben a Serie A-ba, esett ki 1936-ban, és ugyanekkor tiltották be a dekadens klubszíneket Mussoliniék (piros-sárga lett a rózsaszínből), majd 1940-ben csődbe is ment a klub, hogy végül visszaverekedje magát 1948-ban az élvonalba.
Hosszú évtizedek liftezését követően 1986-ra szépen ismét becsődölt a Palermo, pedig 1974-ben és 1979-ben egyenesen az Olasz Kupa döntőjéig menetelt (ezt a bravúrt 2011-ben is megismételte) – ám ott előbb a Bologna, majd a Juventus (öt éve pedig az Inter) megakadályozta a világraszóló siker elérésében. A pénzügyi krach miatt 1987-ben a mai néven a Serie C2-ben, azaz a negyedik vonalban támadt fel poraiból a szicíliai futball ékköve, de csak a Roma-tulajdonos Franco Sensi érkeztével kezdhetett nagyobbakat álmodni. A mai főnök, az enyhén szólva is kiszámíthatatlan, teljhatalmú Maurizio Zamparini 2002-ben már a Serie A ígéretével érkezett, és vállalását 2004-ben, 31 év böjt után teljesítette is. Sőt, többször is UEFA-kupát érő helyen zártak az élvonalban, itt tűnt fel, és szerzett 2004–05-ben Luca Toni húsz gólt, és az sem véletlen, bár kétségtelenül meglepő, hogy a 2006-os világbajnok olasz keret tagjaként Andrea Barzagli, Fabio Grosso, Simone Barone és Cristian Zaccardo, azaz négy palermói fiú is a világfutball csúcsára jutott.
De a fentieken kívül játszott rózsaszínű-feketében az 1970-es vb-ezüstérmes Tarcisio Burgnich, az 1982-es világbajnok Franco Causio, a PSG-ben befutó kapus, Salvatore Sirigu, továbbá az ugyancsak Párizsba szerződő Edinson Cavani és Javier Pastore is.
A palermói edzők közül Luigi Delneri, Francesco Guidolin és Gian Piero Gasperini a legnagyobb név, no meg a Roma egykori ikonikus centere a ’80-as évekből, a kispadon már messze nem annyira sikeres Roberto Pruzzo, a hozzá hasonlóan inkább a pályán villogó nagyszerű kapus, Walter Zenga és persze a Vanczák Vilmos Sionjából érkező Gennaro Gattuso.
Az US Cittá di Palermo szurkolói természetesen az ugyancsak szicíliai Catania iránt éreznek a legnagyobb ellenszenvvel, és lelkesedésük nem ismer határt, ha nagy a tét: a 2011-es, Inter elleni római kupadöntőre például 45 ezren utaztak el, messze felülmúlva a rivális táborát.
A palermói stadion, a Stadio Renzo Barbera még Littorio néven Mussolini alatt, 1932-ben épült, és az 1990-es vb előtt esett át alapos ráncfelvarráson. A világbajnokságon Hollandia, Írország és Egyiptom három, egyaránt döntetlennel végződő csoportmeccsének adott otthont. Ma több mint 36 ezren férnek el a lelátóin, de lassan egy évtizede része a közbeszédnek egy új aréna felhúzása, Zamparini tulaj mindig nagyokat álmodott.
Szicíliai magyarok klánja
Ahogyan az olasz klubok jelentős részét, a palermóit is magyar edzők tanították futballozni. A ’30-as években az egyetlen Angelo Benincasát leszámítva kizárólag honfitársaink ültek a palermói kispadon, hosszabb-rövidebb ideig Feldmann Gyula, Csapkay „Karl” Károly, Lelovich Gyula, Hajós Árpád és Halmos Armand is gardírozta a csapatot. A világháború után 1953-ban (a magyar futball ekkor volt a csúcson, ugyebár) Bánás József kapott ugyanitt néhány hónapos lehetőséget, majd tíz évvel később Székely László volt az US Cittá di Palermo vezetőedzője, ebbeli minőségében a ’80-as évek egy rövid, ausztrál, illetve argentin irányítású szakaszát leszámítva mindmáig ő az utolsó, nem olasz tréner.
A játékosoknál mindenekelőtt a 2011-ben U20-as vb-bronzérmesként szerződtetett Simon Ádámot kell megemlíteni, aki három éven át állt palermói alkalmazásban, de ennek jó részét bari, majd szombathelyi kölcsönben töltötte, mielőtt a Videotonhoz szerződött – és nem is lépett pályára bajnokin rózsaszín-feketében.
A télen szerződtetett 20 éves Balogh Norbert ellenben már túl van a bemutatkozáson, és nagyrészt rajta múlik, hogy a 21. században ír-e újabb fejezetet a magyarok palermói történelemkönyvébe.
Címerezés
Ha már megbarátkoztunk a rózsaszínnel, szemre is tetszetős az US Cittá di Palermo címere. A klubszínekbe öltöztetett pajzson természetesen ott feszít a címerállat sas – nem véletlenül Aquile (Sasok) a klub egyik beceneve. A mai logót 2000-ben rendszeresítették, korábban számtalan változata létezett, ráadásul a fejlődés nem volt szerves, hiszen egymásnak homlokegyenest ellentmondó alkotások váltogatták egymást – igaz, a sas visszatérő motívum, de annak archaikus alakjától a rózsaszínű nyakörves, stilizált változatáig minden típus feltűnt a címerben.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2016. áprilisi számában.)
