Emilia-Romagna tartomány székhelyén múlt és jelen kéz a kézben jár. A klub 2009-ben volt százéves, és a stadion sem sokkal fiatalabb – a neve változik, az épület marad. Ódon falak, vörös téglából épült tribün és középütt a festői Maraton-torony (Torre Maratona) egyszerre idézi meg a texasi Alamo és a reneszánsz kápolnák, harangtornyok szellemét.
„Il Bologna é uno squadrone che tremare il mondo fa” (A Bologna az a nagy csapat, amelytől az egész világ retteg). Noha ez ma már aligha igaz, az olasz szólás fennmaradása hűen jelzi, hogy egykor szebb napokat láttak a Bologna-drukkerek. Hét scudettóval a klubház falán a Bologna az olasz futball történelmének ötödik legeredményesebb klubja a Torinóval holtversenyben, a Juventus 35, az Inter és a Milan 18-18, továbbá a Genoa 9 első helyezése mögött.
A Bologna Football Club 1910-ben már tartományi bajnok volt, holott csak az előző évben alapították. Gyorsan a régió meghatározó klubja lett, de az országos diadalért ki kellett várni az I. világháború végét, egyértelműen a két háború közötti időszak volt az aranykor. A fellendüléshez persze kellett, hogy a ’20-as évek elején mind a politikai, mind a szakmai körülmények úgy alakultak, ahogy. A fasiszta párt helyi vezére, Leandro Arpinati a pártfogása alá vette az egyesületet (az ő közbenjárására kaptak 1927-ben új stadiont, a Stadio del Littorialét, amelyet ma is használnak), a kispadra érkezett a korszakos hatású osztrák tréner, Hermann (Ermanno) Felsner, 1922-ben pedig bemutatkozott a csapatban a következő másfél évtized olasz sztárcsatára, Angelo Schiavio, aki öt bajnokságot nyert, és tétmeccsen 242 gólt szerzett a Bolognában töltött 16 esztendei szolgálata alatt.
1921-ben, majd 1924-ben is északi finálét (tulajdonképpeni bajnoki elődöntőt) játszott a csapat, 1925-ben pedig összejött az első arany is. Az első és a máig utolsó scudetto egyaránt legendás az olasz futball történelmében: 1925-ben a Genoa elleni északi döntőn csak az ötödik (!) meccs után lehetett győztest hirdetni. Bolognában és Genovában is a vendégek győztek 2:1-re, a harmadik meccsen Milánóban 2:2, a negyediken Torinóban 1:1 lett az eredmény, amely után a torinói pályaudvaron összeverekedtek a szurkolók, és a pisztolyok is előkerültek… Így az ötödik találkozót reggel negyed nyolcas kezdéssel (!), és zárt kapuk mögött játszották le Milánóban, ezen 2:0-ra nyert a Bologna, majd az országos fináléban 6:0-s összesítéssel verte meg az Alba Romát. Az utolsó, 1964-es scudetto pedig azért emlékezetes, mert a Serie A történelmében először és utoljára döntött az aranyéremről spareggio, vagyis bajnoki döntő, és Rómában 80 ezer néző előtt a már Fulvio Bernardini által irányított Rossoblú 2:0-ra legyőzte a néhány héttel korábban első BEK-serlegét megnyerő Intert. A finálé mítoszának része az is, hogy a nagy meccs előtt három nappal szívinfarktust kapott és elhunyt Renato Dall’Ara, aki 1934 óta töltötte be a Bologna elnöki posztját, és akinek nevére 1983-ban átkeresztelték a stadiont.
A ’64-es bajnoki győzelem igazi meglepetésként hatott, hiszen a Bologna akkor már túl is volt fénykorán, a háború után patrónusának elvesztésével középcsapattá süllyedt, az említetteken kívüli mind az öt bajnoki címét 1929 és 1941 között szerezte. (Ebből kettőt Weisz Árpád edző irányításával, akinek aztán az 1939-es aranyéremhez is volt némi köze, bár csak az ötödik fordulóig, mert a zsidótörvények miatt távoznia kellett Olaszországból. A Bologna és az egyetemes futballtörténet kiemelkedő edzője volt a tragikus sorsú Weisz Árpád, akiről külön cikkben emlékeztünk meg.)
A BEK-ben így csak egyszer mutathatta meg magát a csapat, de abban sem volt köszönet, az Anderlecht elleni első forduló rögtön a búcsút is jelentette. 1970-ben a Bologna története során először megnyerte az Olasz Kupát, majd ezt négy évvel később megismételte, de 1975-ben visszavonult a háború utáni időszak ikonja, Giacomino Bulgarelli, és csak idő kérdése volt, hogy a klub mikor szagolja meg először a Serie B levegőjét. Ez a pillanat 1982-ben érkezett el, sőt újabb egy év múlva már a harmadosztályig esett vissza a gárda. Azóta liftezik a három osztály között. Roberto Baggio és Giuseppe Signori érkezésével 1996-ban rövid ideig tartó fellendülés kezdődött, és a klub hosszú idő után visszatért a nemzetközi porondra, 1999-ben – akkor már Baggio nélkül – az UEFA-kupa elődöntőjéig menetelt.
Legutóbb 2008-ban jutott vissza a Serie A-ba, és zsinórban harmadik idényét kezdte meg pengeélen táncolva. Immár a csapat középpályáját erősíti a magyar válogatott Nagy Ádám, ő is segít a felszínen tartani az együttest. A futballtörténelem háborgó tengerén hét trikolór pajzs segít neki, amibe kapaszkodhat.
Bodnár Zalán
Döme nem tanulta meg a Serie ábécét
Urik Józseftől kezdve az egyszerre játszó három S-en (Samu József, Sárosi III Béla, Sipos Vilmos), Horváth II Andráson és Mészáros Ferencen át Mike (Mayer) Istvánig számos kiváló magyar futballista szerepelt már a Bolognában (hogy a sok remek edzőt ne is említsük), legemlékezetesebb mindközül azonban a csapat utolsó magyar játékosa, Détári Lajos, aki világválogatottként, nemzetközi klasszisként érkezett Bolognába 1990-ben egy sikeres frankfurti és pireuszi légióskodás után. Koman Vladimir tavaszi góljáig ő volt az olasz liga utolsó magyar gólszerzője, de két szezonban szerzett 14 gólja kevés volt ahhoz, hogy megváltsa a világot a Dall’Arában: első évében (1991) kiesett a csapat, és a következőben sem jutott vissza. A Serie C-t azonban nem próbálta ki Détári, 1993-ban már az Ancona játékosa volt.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2010. decemberi számában, frissítések: 2019.04.26.)
