Amennyire nem unalmas a derék horvátok történelme, annyira változatos a zágrábi Dinamo múltja is. Hiszen már az eredettel bajok vannak, hivatalosan 1945 az alapítás éve – valójában a tőrőlmetszett dinamósok 1911-től, az „utolsó előtti előtti” békeévtől számolnak.
Gradjanskiként tényleg ekkor indult útjára a zágrábi futball, de a HASK-kal és a Concordiával való mesterséges fúzió eredményeképpen csak a második világégés végétől tűnt fel a színen a Dinamo Zagreb. A jugoszláv labdarúgásban az ’50-es évek végéig vezető szerepet játszott, de innentől át kellett engednie a terepet a világ három legjobban gyűlölt klubjának, a horvát rivális Hajduknak, no meg a két belgrádi óriásnak, a Partizannak és a Crvena zvezdának. Nem véletlen, hogy a spanyolországi vb évében, 1982-ben mekkora eufória fogadta az akkor már 24 éve várt bajnoki címet.
Az első aranykort Cajkovski vagy Horvat, a nyolcvanas évekbelit Zajec (a válogatott csapatkapitánya volt a ’82-es vb-n), Zlatko Kranjcar (Niko édesapja) vagy éppen Marijan Vlak (igen, ő) fémjelezte. Ellentétben a szovjet blokk országaival, a jugókból kedvtelve szemezgethettek Európa topligái, így aztán a zágrábiak is rendre kikötöttek valahol Nyugat-Európában.
A ’60-as években a bajnokságban nem, ám a kontinentális kupákban igencsak kitettek magukért a zágrábi Kékek (avagy: Modri). 1961-ben elődöntősök voltak a KEK-ben, ám jött a Fiorentina, 1963-ban döntősök a Vásárvárosok-kupájában, ám a Valencia bizonyult erősebbnek; mígnem 1967-ben első jugoszláv csapatként európai kupát nyertek. Két évvel a Fradi után a VVK-ban értek révbe, legyőzve a Leeds Unitedot, az odáig vezető úton pedig a skót Dunfermline ellen az európai klubfutball történetében első ízben éltek túl egy kupafordulót az új szabály, a több idegenben szerzett gól eredményeként.
Később, immár a független Horvátország uralkodójaként, 1999, majd 2011 után is kétszer-kétszer ott voltak a BL főtábláján, de a csoportkörből már nem sikerült továbblépniük. Amúgy Jugoszlávia 1992-es szétválása óta a 22 bajnoki címből 15 az övék, az ugyanennyi Horvát Kupából pedig 12 – már amikor Dinamónak hívták őket.
Hiszen a függetlenség és az Európában párját ritkító nemzeti öntudat kissé sűrűn vezetett névváltozáshoz, először is HASK Gradjanski lett, majd ’93-ban sebtiben Croatia Zagreb, végül megnyugodtak a kedélyek, és 2000-től ismét Dinamóként szerepel, sőt 2011-től, a Gradjanski centenáriumától GNK (Gradjanski nogometni klub) előtaggal. Nem is horvát, aki nem játszott királykékben (és piros-fehér pepitában, persze): Boban, Suker, Prosinecki, Soldo, Simic, Vlaovic, Robert Kovac, Rukavina, Olic, Corluka, Modric vagy Mandzukic is itt kezdett, vagy itt vezetett le.
Manapság (a cikk 2014 májusában jelent meg – a szerk.) két öreg harcos irányít a pályán: Josip Simunic a csapatkapitány, Jerko Leko a helyettese. A csapatnak algériai (Szudani), chilei (a Leverkusenből kölcsönkapott Junior Fernándes), ghánai (Addy) és bosnyák (Husejinovic) válogatottja is van – nem véletlen, hogy tavaly májusban zsinórban nyolcadszor lett horvát bajnok.
A Maksimir-stadionba lenyűgöző atmoszférát varázsol a lelátókon elférő 35 ezer szurkoló. Az északi oldalt benépesítő Bad Blue Boys Európa egyik legfélelmetesebb ultracsoportja. Tagjai részt vettek a horvát függetlenségi háborúban (az elesetteknek szobor állít emléket a stadion nyugati lelátója alatt), és retteg tőlük az UEFA is, mert a Kék Rosszfiúk nem viccelnek: a rasszizmustól a gyújtogatáson át a rendőrverésig széles palettáról kerültek már be a hírek főáramába. De 2010 augusztusától egy évig a saját csapatuk meccseit is képesek voltak bojkottálni, mert éppen összevesztek a klub vezetőivel.
A magyar Bukovi Mártonon kívül egyébként mind a mai napig mindössze két, nem exjugoszláv tréner dirigálta a Dinamót: 1948-ban az osztrák Karl Mütsch és 1999-ben a világbajnok argentin Osvaldo Ardiles. Ehhez képest időtlen idők óta nem képviselte magát a magyar futball Zágrábban…
Magyar KEK-elődöntő
A klub hőskorában, az egyik jogelődnek tekintett Gradjanskiban játszott Ábrahám Géza, aki a történelem viharában 1922 és 1927 között élt és futballozott a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban, eleinte Újvidéken, 1925-től Zágrábban, ekkor már kétszeres „jugoszláv” válogatottként – előtte és utána viszont a Szegedet erősítette.
Még kalandosabb életút az alsó-ausztriai Wilhelmsburgban magyar családba születő Sipos Vilmosé, aki 1934-től összesen öt idényt húzott le Zágrábban, 13-szor szerepelt a jugoszláv válogatottban, ám 1942-ben Budapestre költözött, és fradistaként kétszer a magyar válogatottban is fellépett. Aztán ’46-ban lelépett Olaszországba, hogy Párizsban haljon meg 1978-ban…
A Dinamo Zagreb néven 1945-től szereplő klub első edzője két év erejéig a legendás Bukovi Márton volt, aki később, az 1960–61-es idényben még egyszer irányította a zágrábiakat – ekkor a KEK-ben a legjobb négy közé jutottak, és csak a Hidegkuti Nándor vezette Fiorentina parancsolt megálljt nekik. A közelmúltban a Ferencvárosnál, Székesfehérvárott és a Vasasnál is megforduló, a klubot korábban kapusként 15 éven át szolgáló Marijan Vlak edzette négy részletben is a zágrábi topcsapatot, és lett vele horvát bajnok és kupagyőztes.
Címerezés
A Dinamo diszkrét „d” betűjét nem mindig a nemzet piros-fehér pepita jelképe ölelte körül, Tito Jugoszláviájában olyan vörös csillag világított felül, hogy attól a szerbek is megnyugodjanak. Aztán 1992-től természetesen jött a pepita, és a névváltozások innentől már csak épp hogy érintették a lényeget, a HASK, a Gradjanski és a Croatia előtagok persze szerepeltek, de a királykék-pepita párosítás szerencsésen változatlan maradt, csak most nem HG (HASK Gradjanski), hanem d (Dinamo) díszeleg az alsó mezőben.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2014. májusi számában.)
