Nagyinterjú: Dennis Bergkamp

 

 

Interjú David Winner Fotó Steve Orino

 

Tökéletes az idő ahhoz, hogy összefussunk a „Jégemberrel”. De ahogy őszintén beszél példaképeiről, pályafutásáról és legnagyobb passzairól illetve góljairól, egyre inkább kiderül, hogy a beceneve nem illik rá. Az Arsenal és a holland válogatott nagysága intelligens, szenvedélyes, szívélyes és szerény. És miközben beszélgetsz vele, ugyanazt érzed, mint amikor játszott: úgy távozol, hogy gazdagabb lettél. Remélhetőleg olvasóink is így érzik majd.

Gyerekorodban kik voltak futballista példaképeid?
Amanda Nixon, e-mail
Csodáltam Glenn Hoddle-t. A technikájával tűnt ki: a két lába, a finom lövése igencsak precíz volt. Az Ajaxnál Johan Cruyff volt a felnőttcsapat trénere. Az egyik este kilátogatott a pályánkra, és megtartott egy edzést: nagyon ijesztő volt. Egy ilyen nagy név tizenkét éveseket edz! De megnyugtató volt, ahogy hozzám szólt: „Csak játszd a saját játékod, és élvezd”. Később odavett a felnőttekhez. Mások a klubnál azt mondták, hogy nem vagyok elég agresszív vagy erős, ő azt tanácsolta: „Csak a tehetségeddel törődj!”.

Mi volt a reakciód, amikor kiderült, hogy az Ajax tizenkét évesen szerződtetni akar?
Tommy McManaman, e-mail
Először tizenegy éves koromban kerestek meg, de a szüleim, akik nagyon földhözragadtak, azt mondták: „Ez nem te lennél, te csak élvezd a játékot”. Egy esztendővel később az Ajax megint megkeresett, és ekkor volt egy másik fiú is a környékünkről, akivel együtt utazhattam. Az utánpótlás-nevelés kevésbé volt szisztematikus akkoriban: örömfocit játszottunk hetente kétszer. Nem volt nehéz alkalmazkodni. Természetesen minden meccset meg kellett nyerni, és a mentalitás is más volt, mint amihez hozzá voltam szokva, de nem volt túl szigorú.

 

Hogyan tudtál nagy nyomás alatt is ennyire nyugodt maradni? Hozzászoktál az évek során, vagy ez egyszerűen a természetedből fakad?
Karabo Mogudi, Facebook
Nagyon összeszedett vagyok. Nem mutatom ki az érzelmeimet bárkinek, csak azoknak, akikkel együtt dolgozom, és a családomnak. Próbáltam mindig ahhoz tartani magam, hogy a jó dolgok nem is annyira jók, a rosszak pedig nem lehetnek annyira rosszak. Ma azt mondom a srácoknak, akiket edzek: „Játssz mosollyal az arcodon!”. Ők pedig azt válaszolják: „Te sem úgy játszottál”. Amikor futballoztam, annyira koncentráltam, hogy úgy tűnt, jéghideg vagyok. Pedig belül nagyon boldog voltam.

 

Kezdetben számtalan gólt szereztél, egymás után háromszor lettél gólkirály a holland bajnokságban, később az Ajax nagy gólszerzőjéből nagy gólok szerzőjévé váltál. Mi változott meg?
Olly Parker, Birmingham
A szerepem. Az Ajaxnál tudtam, hogy öt lehetőségem is adódik egy meccsen, az Internél egynek is örültem, az Arsenalnál pedig kényelmesen, egy csatár mögött játszottam, kívül a tizenhatoson. Nem az én stílusom volt a megfelelő pillanatban betörni a tizenhatoson belülre. Mindig is csodáltam az olyan labdarúgókat, mint Ian Wright. Ő hihetetlen volt e téren.

 

Milyen érzés volt első jelentős nemzetközi tornádon, az 1992-es Európa-bajnokságon gólkirályként végezni? Úgy érezted, „megérkeztél”?
Jackie Addison, London
A csapat Európa-bajnok lett 1988-ban, én pedig a kilencvenes világbajnokság után érkeztem. A legtöbbet akartam nyújtani. Betaláltam Németország és Skócia ellen, lőttem néhány sorsdöntő gólt.

 

Úgy hallottam, Johan Cruyff megpróbált rávenni, hogy ne szerződj az Interhez. Miért?
Alan Eaves, Middlesbrough

Erről sohasem beszélt túl sokat, de azt akarta, hogy az ő Barcelonájában játsszak. Mindegyik csapatra azt mondta, hogy ne menjek, egyedül a Barcelona maradt! Mindig úgy éreztem, szívesen mennék Olaszországba, az akkori legjobb bajnokságba. Nem akartam a Milanhoz szerződni, mert ott volt már Gullit, Van Basten és Rijkaard. Maradt a Juventus és az Inter. Az Inter szimpatikusabbnak tűnt. Rengeteg ígéretet tettek. Azt mondták: „Támadóbb játékot fogunk játszani”. Így is tettek, de csak az első hónapban. Nem az lett, amit reméltem, mégis Olaszország jót tett a fejlődésemnek. Profibb lettem, megtanultam két vagy három védő ellen játszani és olyan labdarúgókkal dolgozni, akik magukért futballoznak, nem a csapatért.

 

Milyen volt a viszony a társakkal az Internél?
Jim Gervais, e-mail
Jól kijöttem velük. Volt néhány játékos, akik tíz-tizenöt éve szerepeltek ott. Az olyanok jelentették számomra az Intert, mint Bergomi, Ferri és Battistini. Nicola Bertivel is jó viszonyt ápoltam. Soha senkivel nem volt bajom. Egyedül Rubén Sosa volt csalódás számomra, talán mert mindketten csatárok voltunk. Talán nem fogadott engem nagy örömmel, és a pályán nem jöttünk ki túl jól. Azon kívül viszont semmi problémánk nem volt egymással.

 

Hogy érezted magad, amikor az olasz média egy része átnevezte a „Hét szamara” díjat a „Hét Bergkampja” díjra? Könnyebb volt az angol sajtót kezelni, mint az olaszt?
Alex Feakes, Southampton
Azt akarták, hogy mindennap részletesen számoljak be nekik! Én pedig azt mondtam: ha van egy meccsünk vasárnap, arról szívesen beszélek hétfőn, de nem fogom kedden és szerdán is azt elemezni. Ezért egy héten kétszer fogok szóba állni a médiával, ami sokkal több összehasonlítva Angliával, és még sokkal több összehasonlítva Hollandiával. Erre mérgesek lettek. Azt akarták, hogy többet beszéljek, én meg azt, hogy nem. Szükségem van a magánéletemre is, és Angliában ezt tiszteletben tartotta a sajtó. Ők akkor kritizáltak először, amikor nem találtam be a hetedik vagy nyolcadik meccsemen. Ez rendben is van. Sohasem bántam, ha a foci miatt ütnek. De Olaszországban nevetséges történeteket találtak ki. Egyszer levágattam a hajam, és azt mondták, kihullott, mert nem működöm együtt velük.

Emlékszem, amikor Massimo Moratti azt mondta Bruce Riochnak (az Arsenal menedzserének – a szerk.): „Örülhetsz, ha Bergkamp tíz gólt szerez majd!”. Mennyire hatottak buzdítólag ezek a szavak?
Ron Stockbridge, Northampton
Meglepve hallom ezt, mert nagyon jól kijöttem az elnökkel, imádja a focit, és szomorú volt, amikor leléptem. Az Internél töltött második évem végén így szólt: „Változások lesznek, kérlek, maradj.” Én viszont úgy döntöttem, nem akarok várni, de nem maradt semmi rossz érzés senkiben.

 

Ha a családod a Manchester Unitednek szurkolt kiskorodban, és a kedvenc játékosod Glenn Hoddle volt, mégis mi a fenéért igazoltál az Arsenalhoz?
Jonathan Bowen, e-mail
Az apám Denis Law-nak drukkolt, és nem a Unitednek. Én pedig nem a Tottenhamért rajongtam, hanem Hoddle-ért. Mindig is Angliában akartam játszani. Szeretem a szenvedélyességet és a tömeget. Az ügynököm ismerte David Dein Arsenal-alelnököt. Bruce Rioch és Dein nagyon sokat ígérgettek, arról beszéltek, hogy támadóbb lesz a játékunk. Ezt már nem tudtam komolyan venni az Internél szerzett tapasztalataim alapján. De a csapat? Az rendben volt. Megnyerték a KEK-et, ott volt Ian Wright, és még nyolc-kilenc játékos, aki mindig is ott játszott. Stabilnak tűnt, arra gondoltam: „Ez jó lesz: a klub nagy, én ilyen focit szeretnék játszani, a Highbury pedig csodás. Nézzük meg, mi lesz!” Nem gondoltam, hogy tizenegy évet fogok ott tölteni, de az első naptól olyan volt, ahogy terveztem.

 

 

Az Arsenal híres volt a kilencvenes években italozási kultúrájáról, olyanoknak köszönhetően, mint Tony Adams, Paul Merson és Ray Parlour. Sokkolóan hatott ez?
Andy Edwards, London
Ezt egyszerűen nem tudtam megérteni. Elutaztunk egy edzőtáborba Svédországba, és napi kétszer tréningeztünk. Este elmentem sétálni a feleségemmel, és láttam, hogy az egész Arsenal kint ül egy kocsma előtt. Hihetetlennek tartottam. A vicces az, hogy ezt sohasem lehetett megérezni az edzéseken, mert mindenki száz százalékot nyújtott. Én nem ittam. És ezt tiszteletben tartották. Én pedig azt gondoltam: „Ez is része Angliának, ezért tisztelni kell.” A következő évben jött Arséne Wenger, és minden megváltozott. Sikeresek lettünk, főleg az angol hátvédeinknek köszönhetően. Ők lelkesítették a csapatot. A kedvenc szállóigém ez volt: „Mennyire akarod?”. Azaz: tényleg jobban akarod-e, mint az ellenfeled? Mennyire vagy felkészült? Mennyit vagy hajlandó beletenni, hogy javulj? Ez a harcos angol tradíció, egy erkölcsi kódrendszer. Együtt léptünk pályára, és száz százalékot adtunk bele.

 

 

Lényegében kiszolgáló személyzet voltál az Arsenalnál: mi a helyzet például azzal a passzal, amit Freddie Ljungberg kapott tőled, miután megetettél két védőt, és beívelted a labdát?
Anita Johnson, London
Az volt a kedvencem, bár nem az én stílusom folyamatosan magamnál tartani a labdát. Vártam, hogy Freddie megfussa a magáét. Akkoriban mindig felbukkant valahonnan, én meg megtaláltam őt. Emlékszem sok olyanra is, hogy Ashley Cole-t szolgáltam ki. Láttam a szemem sarkából. Elkezdett futni, és ha megállt volna, nem sikerül a passz, de ő csak futott, mert tudta, hogy mit fogok tenni. Én pedig betettem a tizenhatoson belülre, ő meg elérte. Védhetetlen. A gólszerzés örömét mindenki jól ismeri, de hozzám közelebb állt a gólpassz öröme. Olyan ez, mint a puzzle. Mindig van egy kép a fejemben, hogy a dolgok miképp fognak kinézni két-három másodperc múlva. Van valami óriási öröm abban, ha olyat tudsz véghezvinni, amit te előre láttál, de más nem.

 

Aggódtál a helyed miatt, amikor Bruce Rioch otthagyta az Arsenalt az első szezon végén?
Arthur Potts, Halifax
Abban a korszakban, azzal a játékstílussal sohasem aggódtam a helyemért. Amikor Bruce távozott, az olasz szindrómától féltem inkább. Jól ment a felkészülés, és durr, egyszer csak lelépett! Nem tudtam, mit reméljek. Azután meghallottam, hogy érkezik Wenger, akinek hallottam a jó hírét. Ez megnyugtatott, mert ismertem a stílust, amit a Monacónál szeretett játszatni.

 

A legszebb a mesterhármasodból a Leicester ellen 1997-ben, az Argentína elleni győztes gól az 1998-as vébé negyeddöntőjében vagy a pöccintés, majd befejezés a Newcastle ellen 2002-ben: melyik volt a legjobb?
James Jones, London
Az Argentína elleni gólom a csúcs. Azon a szinten, az én stílusomban így betalálni! Szeretem a gyönyörű futballt, de annak a gólnak jelentése volt, és a vébé elődöntőjébe röpített minket. A gól utáni reakcióm érzelmi volt, mert eszembe jutatta mindazt, amit hét-nyolc évesen álmodoztam egy világbajnokságról. Hogy hoztam össze? Először is egy szemkontaktus Frank de Boerral, tőle fogom kapni a labdát. Azután egy sprint, legalább öt méter távolságra kerülni a védőtől. A labda a vállam felett érkezik. Egyenes vonalon futok, felugrom, hogy elcsípjem a labdát. A második érintés már a tizenhatoson belül volt, hogy biztos lehessek benne, leráztam Roberto Ayalát, és jobb szögből lőhessek a kapura. A hosszúra célzok, és kicsit megcsavarom. A második érintés után tudom, hogy ezt nem lehet elrontani. Képtelenség! Egy ilyen pillanat olyan, mintha minden ezért lett volna az életedben. Akár a Newcastle ellen, itt is az volt az első gondolatom, hogy akármibe is kerül, el fogok jutni a kapuig. Úgy tíz méterrel a labda érkezése előtt elhatároztam, hogy megforgatom a védőt. A Leicester-gól egyszerű volt, a newcastle-ihoz szerencse is kellett. A leicesterinél tudtam, mit fogok csinálni: leveszem, be a labdával, befejezés.

 

 

Az összes többi holland játékossal együtt mennyire voltál csalódott, hogy a kilencvenes években nem nyertetek semmit? Mi volt a legnagyobb probléma: az edzők, a játékosok vagy a csapatszellem?
Pat Dixon, Rochdale
1992-ben nagyon közel voltunk, de öregedő válogatottunk volt. És nem tudom, mi motiválta a csapatot. Mit akartunk elérni? Hogy újra Európa-bajnok legyen Hollandia? Lehettek volna kicsit éhesebbek is. Ha csak egy kis pluszt viszünk bele, könnyedén odajutunk. Az 1994-es vébé csodálatos élmény volt, de a végén úgy éreztem, hogy nem vagyunk elég jók a győzelemhez. Mégsem kellett volna kikapnunk Brazíliától. Jobbak voltunk náluk. 1996-ban, nos, ismerjük a problémákat. Az összeset, amit az Ajax játékosai vittek be a válogatottba. Viszont 1998-ban tényleg nyernünk kellett volna. Mi voltunk a legjobb csapat. Meg kellett volna vernünk Brazíliát, és egy nagyszerű meccset játszani Franciaországgal a döntőben. És ugyanez volt 2000-ben is: meg kellett volna vernünk Olaszországot, és a döntőbe jutni. Azóta egyre csak a büntetőket gyakoroljuk Hollandiában! Szóval a végén nagyszerű játékosaink voltak már, de hiányzott az a többlet, ami kell. Néha úgy érzem, kicsit kevésbé kellett volna egyformának lennünk. Mindannyian technikásak voltunk, jól gondolkoztunk, passzoltunk és játszottunk. De néha kell egy ötletes védő, és elöl is ugyanez a helyzet.

 

Jobban örülnél, ha Hollandia megnyerne egy vébét csúnya játékkal, mint annak, ha veszítene a totális futballal?
Chris Gallery, Twitter
A világbajnokság miatt van bennem némi rossz szájíz, mert a válogatott nagyon szép, klasszikus holland támadófocival jutott ki. Még a vébén is ezt játszották egy kicsit. És 2008-ban is ebben a szellemben léptek pályára Olaszország és Franciaország ellen. Sok volt a csapatban, és Spanyolország ellen mégis valahogy elfelejtettek játszani. A cselek váltak fontossá, amiben mi sohasem voltunk elég jók. Valószínűleg frusztráltak voltunk ahhoz, hogy a saját futballunkat játsszuk. Ismerve Frank de Boert, Phillip Cocut és Bert van Marwijkot, biztos, hogy nem így tervezték. Ez nem az ő stílusuk. Phillip azt mondta, nem volt szándékos. Én mégis kicsit meg voltam zavarodva. Ez nem éppen holland stílus, ugye? Ott van két nagy futballnemzet, az egyik próbálja játszani a futballt, a másik meg próbálja ebben megakadályozni, amit korábban sohasem tett.

Hatással volt a játékodra, hogy félsz a repüléstől? Bizonyára kimerítettek a hosszú autó- és hajóutak.
Ben Welch, FourFourTwo, a Fociakadémia szerzője
Ellenkezőleg. Amikor felhagytam a repüléssel, felszabadultam. Három nappal egy meccs előtt már a következő repüléstől szorongtam. A meccs közben a visszaúton gondolkodtam. Akadályozott abban, hogy élvezzem a játékot, ezért döntenem kellett: vagy terápiára megyek, vagy felhagyok a repüléssel. Mindenki elfogadta. Amikor az Arsenalhoz kerültem, az első, ami felvetődött a szerződéskötés alkalmával, az volt, hogy nem fogok repülni, de bárhova elutazom autóval. Ez sohasem okozott gondot.

Melyik csatártársaddal szerettél a leginkább játszani: Van Bastennel, Henryval, Kluiverttel, Wrighttal, Anelkával? És ki volt a legjobb?
Darren Johnson, Michigan, USA
Anelkával könnyű volt, mert nagyon gyors volt. Kerülj a védő mögé, adom a labdát, és máris egy az egyben állsz a kapussal. Thierry Henry is remekelt. És Ian Wright is óriási. De ha csak egyet választhatok, akkor a veretlen szezonunk miatt Henryt mondom. A mai játékosok közül olyannak örülnék, aki gyors, nagyokat fut, és gólt lő. Esetleg David Villa? Különbség van a képesség és a funkcionális képesség között. Henry képességei teljességgel funkcionálisak voltak. Minden mozdulata mögött volt valami: ahogy előretört, vagy fogadott egy passzt. Marco van Basten képességei másmilyenek voltak. Ő nagyszerűen fejezte be a támadásokat, és azok a csodás labdaérintései… Nehéz dönteni. De Thierryt mondanám, mert vele dolgoztam a legtöbbet, és partnerek voltunk.

 

 

Ki a legjobb védő, aki ellen valaha is játszottál?
Robert Frumkin, e-mail
Azt hiszem, a legjobbak olyanok, mint Sol Campbell vagy Jaap Stam. Gyorsak, kemények, olvassák a játékot. Mindig is szerettem Szinisa Mihajlovics és Materazzi ellen játszani, ezek a nagyszájú játékosok piszkos cselekkel a lábadra lépnek, beléd könyökölnek, ha senki sem figyel. Ettől felpörögtem. Az ilyenek ellen mindig jól akartam játszani, valamint általában azok a védők ellen, akik azt sugallták: „Nézzetek csak rám, fantasztikus vagyok”. Ezt ki nem állhatom. Ennél jobban kedvelem az olyan védőket, mint Martin Keown, akik végzik a dolgukat, és esetleg az öltözőben van nagy szájuk, de ott is viccesen. Büszke volt, ha valaki miatta nem tudott gólt lőni. És közben szemétségeket beszélt: „Gyere, gyere, játsszuk le, azt hiszed, átmehetsz rajtam?”.

Thierry Henry a legjobb játékosnak nevezett téged azok közül, akikkel együtt futballozott, de melyikőtök nyerne egy az egy ellen?
Marvin Rose, Reading
Ilyet sohasem csináltunk! Még az edzéseken is akkora tisztelettel voltunk egymás iránt, hogy nem versengtünk. Sebességben megvert volna, ez kétségtelen.

Miért gondoltad meg magad, miután kimondtad, hogy nem leszel tréner?
Paul Aminu, Glasgow
Amikor abbahagytam a játékot, nem akartam edzősködni. Golfoztam, és a gyerekeimmel töltöttem két évet. A fiam a helyi csapatban játszott, és eljártam az edzéseire. De olykor-olykor én is gyakoroltam, és nagyon élveztem. Hollandiában egy év alatt meg tudtam szerezni az edzői papírt. Először arra gondoltam, ez nem nekem való, azután arra, hogy nézzük meg, egy év nem sok. Megkaptam a diplomámat, így most már akárhol lehetnék edző, ahol csak akarok. Marco van Basten abban a pillanatban hívott is. Néhány órát el kell töltenem egy proficsapatnál a tanfolyam miatt. Marco azt kérdezte: „Miért nem jössz az Ajaxhoz?”. Egy szép napon tényleg el tudnám ott képzelni magam. Mondjuk, a csatárokat edzeném egy héten néhányszor. Az Arsenalnál is el tudnám képzelni ugyanezt. Az edzősködés visszahozott a foci világába, de kellett hozzá egy lökés.

Lehet, hogy haldoklik a hagyományos, okos, játékos holland futball?
Joey Voce, Liverpool
Igen, úgy érzem, haldoklik, más csapatok pedig felnőnek hozzá. Ha megnézzük, hogyan játszik a Barcelona
vagy az Arsenal, akár holland csapatok is lehetnének. Ha mozog a labda, akkor a kettes, hármas, négyes és ötös számú játékos is mozog. Ha megnézed a holland focit, akkor egy embert látsz a labdával, és még egyet, aki rajta kívül mozog. Senki mást. Így az kapja a labdát, aki mozog. Könnyűvé válik a védekezés. Így kevés sikeres passz van, és nem sok a mozgás. Remélem, hogy legalább az Ajaxnál esélyt kapnak a fiatal játékosok. Tapasztalatot és hitet adunk nekik
a futballhoz. Mindent másképp kell csinálnunk. Amikor évekkel ezelőtt csatlakoztam a Cruyff-féle felnőttcsapathoz, két védővel játszottunk látványos támadófutballt, és Európában mindenki rólunk beszélt. Rólunk és Arséne Wenger Monacójáról, az a csapat is ugyanebben a szellemben játszott. Ennek azonban már vége. Ma a Barcelona és az Arsenal az a két együttes, amelyik a többiekhez képest másképpen futballozik.

 

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2011. márciusi számában.)