Salvador Dalí: A polgárháború előérzete
Van a sportvilágban két nagyon becses kaszt, amelynek tagjai évtizedek óta képtelen bármilyen sikert elérni nemzetközi szinten: az egyik csoportba a magyar futballisták, a másikba a magyar futballedzők tartoznak.
Mindkét társaság kétségbeesetten keresi hosszú évek óta, hogy miként tudna kitörni a sikertelenség feneketlen mocsarából, de nem találják a kiutat.
Eddig legalábbis nem találták, ám most végre felcsillant a remény – mindkét csoport számára. Hiszen a megoldás pofon egyszerű, ott hever az asztalon régóta, csak érte kell nyúlni.
Mi más, mint a profi ökölvívás világított rá a megoldásra, amely arra a hihetetlen, mégis igaz felismerésre épül, hogy bárkit elérheti a legmagasabb csúcsokat is a ringben, hiszen nincs olyan bokszoló a világon, akinek ne lehetne találni egy nála is gyengébb ellenfelet.
Futballunk bokszmeccsét Szalai Ádám robbantotta ki, amikor ama emlékezetes sajtótájékoztatón beolvasott mindenkinek – különösen a magyar edzőknek. Elmondta, hogy aki játékosként valamire jutni akar, annak külföldön kell nevelkednie, mert a magyar edzők rosszak, majd feltette a kérdést, hogy ki az a magyar edző, aki az elmúlt évtizedekben bárhol a világon sikert tudott elérni? Persze, hogy senki.
Azóta a magyar edzők „összezártak”, és nincs olyan nap, amikor valamelyik magyar edzőtekintély ne oltaná le Szalait, ne szúrna oda egyet, hogy védje a mundér becsületét, egyikük sem teszi fel a kezét, inkább visszatámad. Van, aki az éj sötétjében statisztikákat gyárt, hogy aztán a futballisták orra alá dörgölhesse, hogy valójában az ő hibájuk minden, mert nem hajtanak elég keményen, nem teszik oda magukat, holott remekül fel voltak készítve…
Mészöly Géza kiszámolta és a Sport pluszban világgá is kürtölte: a Schalkéban Szalai a párharcai 38 százalékát nyerte meg, míg a válogatottban csak 20 százalékát, vagyis az ő k…a anyját.
Bozsik Péter a Sport Tv-ben mondta azt, hogy ugyan elfogadja Szalai kritikáját, de az általánosítást nem szereti, és inkább az utánpótlás-edzők képzetlenek, az élvonalbeli edzők egész jók, és persze magyar szövetségi kapitány kell.
Pintér Attila kikérte magának Szalai minősítését: „Szeretem az őszinte embereket. Mindenki döntse el, Szalai úr őszinte vagy sem. Amikor Szalai Ádám kiállt és ezt a nyilatkozatát tette, azelőtt egy héttel volt egy interjúja, amelyben azt kérdezték tőle, van-e súrlódás közte és a szövetségi kapitány között. Ha jól emlékszem, azt mondta, nincs… Eltelt néhány nap, és meglepve hallottam, hogy már egy éve problémája van Egervári Sándorral. Felteszem a kérdést: Szalai úr hiteles vagy sem? Mindenki döntse el maga” – mondta a Nemzeti Sportban, aki azt is hozzátette: „Meglepődve hallottam egy másik, ugyancsak külföldön nevelkedett, manapság azonban itthon játszó fiatal játékos szakmáról tett nyilatkozatát is. Ha külföldön olyan jó szakmai képzést kapott fiatalon, és olyan jó labdarúgó lett, miért tért vissza az általa olyannyira lebecsült magyar futballba?”
Tehát Szalainak is van már egy harcostársa, de térjünk vissza a másik oldalra.
A makulátlan erkölcsű, bundázással még csak véletlenül sem vádolható Urbán Flórián így nyilatkozott a rangado.hu-n: „Vannak a nyilatkozatában jó dolgok, de talán még annyit elfelejtett mondani: én vagyok az egyedüli, aki komoly csapatban játszik, és én vagyok a legjobb focista a világon – kezdte a korábbi válogatott játékos, Urbán Flórián, aki edzőként dolgozott az élvonalban, jelenleg pedig a Vecsés trénere. – Igazából mindenkit szidott, és az még hiányzott a végéről, hogy körülbelül ő a legjobb játékos a világon, és ő Szalai Ádámka… Ezzel nincs baj, csak Szalai Ádám ezt miért nem a legelején kezdte el magyarázni, miért éppen most? Bukarestben ő is a pályán volt, és teleszart zokniként sétálgatott. Ha ezt ő így látja, akkor lehet, hogy már korábban el kellett volna mondania.”
„Ádám ezeket mondta. Sir Alex meg azt, hogy akinek nagyon nagy az egója a játékosok közül, azt ő a helyére teszi – ezt pedig már Gellei Imre fűzte a Szalai-nyilatkozathoz. Csank János is megszólalt: „A játékosoknak nem kellene ilyen mélységig belemenni a dolgokba. Rúgja be a ziccert, csinálja meg a dolgait. Ráadásul nem is játszott sokat Magyarországon tudtommal. Ezzel együtt van igazság benne, amit mond, és szerintem nem árt, ha valakinek van egója.”
Tóth Bálintot idéznünk kell: „Úgy gondolom, elég hangzatosra sikeredett Szalai nyilatkozata, de nem tudom, hogy milyen fülekre talál. Úgy tudom, tizenöt-tizenhat évesen ment ki Németországba, úgyhogy szerintem elég felületes az áttekintőképessége, mert nyolc-tíz év viszonylatában így fogalmazni egy kicsikét durva. Úgy érzem, a mondandójának ezen része nem teljesen talált, mert megint odajutottunk, hogy kibe a legkönnyebb belerúgni? A szakmába…”
Ilyen jó meccset már régen láttunk. Magyar futballisták vs. magyar edzők. Mindkét csapat megtalálta a létező legkönnyebb ellenfelet, és most biztos benne, hogy hosszú évtizedek kudarcsorozata után végre győztesen jöhet ki egy nagy párharcból. Bontsunk ki egy üveg sört, dőljünk hátra a fotelben és élvezzük! A java még csak most következik, hiszen az aranytartalékot, az örök mentsvárat, a merítés problémáját még elő sem vették az edzők, az ügynökök pedig még csak most kezdik mozgósítani a legjobb játékosaikat. Kő kövön nem marad. Bodnár Zalán
