Sanyi-dupla biztos nem lesz, de attól még újra meglephetjük a világot… (Fotó: m4sport.hu)
A német válogatott 1909-ben játszott először a Millenárison, sőt általában a magyarokkal. Addig csak az osztrákokkal, vagy a csehekkel, illetve szoros kivételként egyszer az angolokkal találkozott a reprezentatívnak titulált csapatunk. Háromszor vezettünk, előbb Borbás Gáspár, majd Schlosser Imre, végül Koródy Károly lőtt gólt, a németek háromszor egyenlítettek, így alakult ki a 3:3-as döntetlen. Minder Frigyes tizenegye a következő játékosokból állt: Domonkos – Rumbold, Szendrő – Bíró, Bródy, Gorszky – Sebestyén, Krempels, Koródy, Schlosser, Borbás. Érdekes, hogy akkoriban még a németek sokkal kisebb figyelmet szenteltek a válogatottjuknak, nem volt szövetségi edzőjük, s általában hét-nyolc klubból verbuválták a tizenegyüket. Budapesten a vendégek játszottak sötét (fekete) mezben, s a magyarok fehérben. Egyébként különleges nap volt ez a német válogatott történetében: két A-válogatott is pályára lépett. A budapestin kívül volt egy „karlsruhe-i” is, amelyik 1:0-ra legyőzte a svájciakat.
Akkor még jelentős erőkülönbség volt a két ország futballja között, meglepetést keltett a budapesti döntetlen. 1911 decemberében, Münchenben, 4:1-re nyertünk, majd a következő év áprilisában megint négy gólt lőttünk, de négyet is kaptunk. Itthon mintha túl könnyen vettük volna a németek elleni mérkőzéseket… Tegyük hozzá: néhány héttel később, a stockholmi olimpia Vigaszdíj-mérkőzésén megint simán nyertünk. Az első korszakban, bő tíz év alatt játszott négy mérkőzésen Schlosser Imre nyolc gólt is szerzett, ezzel mindmáig ő a párharc magyar gólrekordere.
1920-tól ismét megszaporodtak a találkozások, az I. világháborút követő politikai helyzetben egyik ország válogatottjának sem volt könnyű ellenfelet találni. 1920 és 1924 között négyszer is megmérkőzött a két válogatott, majd a harmincas évektől ismét megélénkültek a kapcsolatok. Noha nem volt gyenge akkor a német válogatott, 1934 januárja után egészen a tragikus, 1941. áprilisi 7:0-s vereségig, az Otto Nerz, majd Sepp Herberger által irányított Nationalelf egyszer sem tudta legyőzni a magyarokat. Az 1938. márciusi, nürnbergi 1:1 már az Anschluss utánra esett, tehát akár játszhattak is volna az ellenfélnél a legjobb osztrákok, de Herberger akkor még nem hívta meg őket. 1939 szeptemberében már igen, ennek ellenére a magyar legénység 5:1-re nyert.
Mindkét legénység nehezen birkózott meg a WM-rendszerre való átállással, ez is volt az oka, hogy az 1939 és 1942 közötti meccseken különösen sok gól esett. 1941. április 6-án beleszaladtunk egy 7:0-s vereségbe (az angolokon kívül mástól addig nem kapott ilyen nagy verést a magyar csapat), majd hiába vezettünk itthon 3:1-re a szünetben az Üllői úton 1942-ben, a németek 5:3-ra nyertek.
A két válogatott következő találkozói az 1954-es világbajnokságra estek, minden futballszurkoló tudja, hogy a csoportmérkőzésen 8:3-ra győzött az Aranycsapat, a finálét ellenben a nyugatnémetek nyerték meg 3:2-re.
Három évvel később az akkor még regnáló világbajnok Hannoverben 1:0-ra győzött az Aranycsapatra már alig-alig hasonlító magyar válogatott ellen. 1959-ben sikerült először legyőzni a németeket, illetve a nyugatnémeteket. Az első negyedóra végén már 2:0-ra vezetett Baróti Lajos csapata: Tichy Lajos – aki két héttel korábban mesternégyest ért el a svájciak elleni 8:0 alkalmával – látványos akciót fejezett be a támadáshoz illő góllal. A második magyar gól messzemenően méltó volt az ifjú Albert Flórián híréhez: az a cselsorozat, amely a 2:0-t megelőzte, minden idők legragyogóbb szólóinak egyikeként került be a futballhistóriába. A második félidőt ugyan „berni eredménnyel” elvitték a németek, de a magyar siker egy percig sem forgott veszélyben.
A hetvenes években négyszer is találkozott a két válogatott. Az évtized első felében vitathatatlanul jobb volt az abban a korszakban Európa- és világbajnoki címet is nyerő nyugatnémet legénység. 1978-ban csak 61 percig tartott a mérkőzés a frankfurti ködben. A francia Wurtz játékvezető az utolsó félórát már nem engedte lejátszani – kevés világklasszis edző búcsúmérkőzése szakadt félbe – Helmut Schöné igen. E csonka meccs egy sorozat első állomása lett: az NSZK válogatottja többet nem is tudott nyerni a magyar ellen. Az egyesítésig négy, majd 1994-ben még további egy találkozón veretlenek maradtunk. Az öt találkozón mindössze három gól született, a két magyarból az elsőt Nyilasi Tibor szerezte.
A másikat Péter Zoltán, a modern idők egyik legértékesebb idegenbeli győzelméhez segítve a válogatottunkat. Mezey György együttese, egy jótékonysági mérkőzésen, Hamburgban, 1-0-ra megverte az előző világbajnokság ezüstérmesét.
A kétezres években – az MLSZ centenáriuma tiszteletére rendezett találkozón – a németek 5-2-re nyertek 2001-ben, majd a dél-afrikai világbajnokság előtt is nyerni tudtak Budapesten, 3-0-ra. Közben ellenben, 2004. június 6-án, Kaiserslauternben ismét magyar siker született. A Lothar Matthäus-éra legváratlanabb és legnagyobb feltűnést keltő győzelmét aratta a portugáliai Európa-bajnokság előtt a válogatottunk. Torghelle Sándor volt a mérkőzés hőse, két gólt lőtt Oliver Kahnnak, az első félidőben. A magyar csapat a Király – Juhász, Stark, Tóth A. – Szélesi, Bodnár, Rósa D., Leandro (Tóth B.), Huszti (Bodor) – Gera (Gyepes), Torghelle összeállításban játszott. Emeli a győzelem értékét a németek névsora: Kahn – Hinkel (Schweinsteiger), Wörns, Nowotny (Baumann), Lahm – Hamann (F. Ernst), Frings – Ballack – B. Schneider – Klose (Brdaric), Bobic (Podolski).
(Forrás: mlsz.hu)
