Teret hódít a labdarúgás új változata

A „Three Sided Football” amúgy remek anyag lehet a játékpedagógia iránt érdeklődőknek, már csak azért is, mert maga az ötletgazda is tudományos célra fejlesztette találmányát. A dán Asger Jorn 1964-ben állt elő a javaslattal, hogy a labdarúgást még érdekesebbé és látványosabbá lehet tenni, ha játéktérként hexagonális rendszert alkalmaznak, a megszokott kettő helyett három csapat játszik egymás ellen, és a kapuk számát háromra emelik.
„Ebben a labdarúgásban az ellenfeled a barátod is tud lenni. A játékvezető az igazság fenntartója, a játékosok pedig a szabad művészei ennek a csodálatos játéknak” – írta le a koncepció lényegét, Geoff Andrews, angol pszichológus.
Az elképzeléssel Jorn szerette volna bizonyítani, hogy a labdarúgás nem csak dialektikus – két egymás ellen mérkőző csapattal, egy győztessel és egy vesztessel –, hanem adott esetben trialektikus is lehet. Nem elég megküzdeni egy ellenféllel, közben még egy harmadik vetélytársa is figyelni kell, továbbá a célok sem ugyanazok, mint a tradicionális játék esetében.

Bár elsőre nehezen értelmezhetőnek hangzik, a játék szisztémája alapvetően cseppet sem bonyolult, és nem is annyira értelmetlen. A lényeg, hogy a hatszögletű pályán mindhárom csapat a két kapu bármelyikébe lőhet gólokat (nyilván sajátjába nem), habár a meccs végén nem az lesz a győztes, aki a legtöbbször talál be, hanem aki a legkevesebb gólt kapja. A „Three Sided Football” az ügyesség, a meggyőződés és a pszichogeográfia játéka – a szakirodalom szerint remek téma komolyabb tanulmány összeállítására.
A hexagonális játéktéren mindhárom csapat két egymással szemközti „szektort” birtokol, mindenkinek megvan tehát a saját kapuja, amit védenie kell. Ha a labda a csapat szektorában megy ki a pályáról, a megszokottak szerint következhet a bedobás, ha ezen kívül hagyja el a játékteret, a bedobás vagy a szöglet azt a csapatot illeti, akinek kapuja a legközelebb van a labda elhagyásának a helyszínéhez. Leshelyzet egyelőre nincs.
A meccs ideális esetben addig tart, ameddig a játékosok bírják a tempót, de bevett szokás háromszor harminc perces harmadok használata. Minden játékrész között négy perc szünet engedélyezett, a pihenők után a csapatok forgással szektort váltanak. A szisztéma változást követelt a pályán lévő játékosok számában, mindhárom csapatot csak öt mezőnyjátékos és egy kapus alkothat. Az edzők annyiszor cserélhetnek, amennyiszer csak akarnak, és a játék is megszakítható, amennyiben valaki utasításokkal szeretné ellátni csapatát.
A Jorn-féle koncepciót először 1993-ban egy glasgowi nyári táborban mutatták be, legutóbb pedig Spanyolországban kapott nagyobb médiafigyelmet, amikor az Athletic Bilbao több jelenlegi- és egykori játékosa ismerkedhetett meg az elképzeléssel. A bemutatón jelen volt a spanyol válogatott egykori kapusa, José Ángel Iribar, és a baszk labdarúgás olyan további ismert alakjai, mint Imanol Etxeberría, Edu Estíbariz, Ibon Begoña, Oskar Alkorta, Oskar Vales vagy Javi Luke.

Tóthpál Zoltán
(Marca alapján)