A Telkiben lévő MLSZ-komplexum falait annyi mindenki megáldotta már a Ki kicsodából, hogy az ember szinte örül, ha csak egy egyszerű labdát lát, autogram nélkül. Labda volt, örömre volt ok (végre foci egy mocsok tél után, már nem fagyban), bár az időjárás hülyét csinált belőlünk: az első igazán tavaszi nap volt, a kertek alatt viccelgető fagyos széllel. Plusz öröm, hogy a rovatavatónak nem is egy egyszerű meccset lökött elénk a sors, hanem egy bizonyos utánpótlás kiválasztó tábort.
NA, PERSZE, MAJD ŐK
Árnyalgatásra nincs most lelkierő: egy olyan generáció tagja, amelynek húszas éveitől a sors elvette a magyar futballt, és immunis már a „namostők!” fílingre, enyhe szkepszissel nézi a fiatalokat. Na persze, majd ők. Lebiggyesztett ajakkal, gyilkos keserűséggel akartuk nézni őket. Ezek a 13-15 éves gyerekek sok-sok szűrőn át jutottak ide öt régióból: a korosztály legjobb száz magyarországi játékosát láthattuk egymás ellen focizni. És az ember nem is vár sokat a lényegében gyerekektől.
AZ EDZŐK LÁZASAN IKSZELNEK
Hosszú és csilingelő lábakról, futás közben koccanó térdekről, pelyhedző legénytollazatról, Pasolini-filmbe való bocifejekről vizionáltunk, az első élmény mégis az volt, hogy amikor a Kelet-Magyarország kisválogatottja ment el mellettünk a műfüvesen, szinte mindenki 180 centi fölötti volt, és kivétel nélkül tisztelettudóan köszöntek az istenadták! Ami enyhén pszichotikussá tette az antrét. Hát hogyan legyünk eztán rosszindulatúak?
No, a rendszer az, hogy a pálya szélén vastag kabátba burkolózva, a szélben szűköl tíz-tizenöt edző (köztük országosan ismertek is!), mindegyik egy adott játékost figyel, és jegyzi, amit lát. A papíron más-más képességeket kell figyelni egy balhátvéd meg egy jobbszélső esetében. Az edzők lázasan ikszelnek, a meccs előtt posztokat cserélgetni: ér. Öt régió (Budapest, Kelet, Nyugat, Észak, Közép-Magyarország), csapatonként négy meccs, és gondolom, a végén összesítés meg a legjobb csapat kiválasztása. Hogy azzal a válogatottal mi lesz, azt még nem tudjuk, de vélhetően szerepet kell vállalniuk a magyar futballfeltámadásban.
Kiss László (balra) és Róth Antal (fotó: Takács József)
VOLT MÁR ILYEN A MAGYAR FOCIBAN
A rendszer (aminek szellemi atyaságát a pályán föllelt Both József mindenesetre nem tagadta) nem hagyomány nélküli a magyar futballban. A FFT nemrég közölt egy fotót egy negyvenes évekbeli ugyanilyen kiválasztóról: egy képen szerepel a süldő Puskás és Kubala, az akkori 13 évesek, a ’27-es születésűek ercsi BLSZ-táborában. Közelebbi példa is van: az U20-as világbajnoki bronzcsapat is nagyon hasonló rendszer szerint állt össze, aztán maradt egyfecskényi nemzedék, mert a program akkor – no igen, a politika – félbeszakadt.
A példák mindenesetre nem rosszak.
Both József és Rugovics Vendel (fotó: Takács József)
CUCU JEGYZETEI
Na persze, nem volt az a jegyzetelő típus, de elképzeltük, mit írna fel a gyerekprogram legendás névadója, a 101-szeres válogatott futballista Bozsik József, ha a pálya mellett a többi edzővel együtt ma ő is ott állna füzettel a kezében…
+ Elégedetten nézné a játék sebességét. A szegény tudósító figyelmét igen-igen elvonta a meccsekről az sms-írási kényszer: nem egy, nem kettő ismerősét tájékoztatta arról, hogy „ezek a gyerekek nagyon gyorsak, lesz még magyar feltámadás, hahó!”
+ Más a szemlélet. Elérhetetlen labda utáni sprint az alapvonalig, aztán seggen csúszva való érkezés az összehúzott hóba. Ugyanez háromszor, minden sejthető belső dilemma nélkül. A labda nem-elérve, de hogy egyszer el lesz az érve, afelől nincs kétség. Ezeket a kölyköket nem nagyon érdekli a Mohács-Trianon-Irapuato-paradigma.
+ Cucu bá’ fölírná egy apró irányító nevét. De nem lehetünk igazságtalanok a többiekkel (név letétben a szerkesztőségben) – csak két meccset láttunk a sokból.
+ Érdeklődéssel figyelné a pálya mellé húzott, és megfagyott hó felszínére szórt, a műfűhöz használt gumireszeléket. Szinte művészi élmény.
+ Azt a tanácsot adná a gyerekeknek, hogy ilyen időben a mezt bizony, ha ciki, ha nem ciki: rohadtul be kell tűrni a gatyába, mert ha az ember megfázik, akkor mehet teát szürcsölni a videoszobába, és valaki más áll be az ember posztjára.
Szálinger Balázs
(Az írás megjelent a FourFourTwo Magazin áprilisi számában.)
