Az 1968-as olimpiai bajnoki cím azóta alaposan felértékelődött
– Hogy van? – Köszönöm szépen a kérdést, leszámítva a kisebb-nagyobb bajokat, elviselhető az állapotom. A bedagadt térdem és a nyakcsigolyám meszesedése okoz egy kis kellemetlenséget. – Mivel tölti nyugdíjas éveit egy olimpiai bajnok labdarúgó? – Elsősorban otthon teszek-veszek. Nagyon keveset vállalok, sportolni már végképp nem tudok, csak szobakerékpározom. Valamint, amikor időm engedi, eljárok horgászni. – Teljesen elszakadt a sporttól? Nem is jár ki mérkőzésekre? – Sajnos, teljes mértékben elszakadtam. El is mondom, hogy miért. Jártam ki meccsekre, csak nagyon felizgatott a látvány. A langyos közeg, és a silány hozzáállás magasra emeli a vérnyomásom. Én együtt élek a játékkal, és így szurkolóként is osztanám az észt, hogy ki hová menjen. – Mi a véleménye a mai csapatról, a Stécéről? – Sajnálom őket, hogy így szerepelnek, ennek a brazilosításnak is megvannak az előnyei, de a hátrányai is. Előnye, hogy más stílust, más gondolkodásmódot hoznak az itteni közegbe. Hátránya, hogy nincs kötődésük a játékosoknak. Ez látszik a nézőszámon is. Megvan a csapat, de nincs, aki kijárjon a mérkőzésekre.
Szalay ma már nem is nagyon jár ki futballmeccsekre, mert csak felizgatná magát…
– Régen máshogy volt… – Nagyon más… Nálunk kijött az egész család, és ha már a tizenegy kezdőjátékosnak a hozzátartozói ott voltak, az már egyből 100-110 főt jelentett. Vidékről különbusszal hozták a szurkolókat. Például Répás Bélával is jött Mátranovákról szinte az egész falu, hogy láthassák őt játszani. Tehát volt kötődés. Nagyon fontos az, hogy milyen visszajelzést kap egy játékos egy szurkolótól, egy baráttól, egy családtagtól. Erős motivációs tényező. – Mit gondol a fiatalokról? – A fiatalok nem használják ki a lehetőséget. Nagy részének az a fontos, hogyan áll a belőtt frizura, nem pedig az, hogy mit nyújt a pályán. Visszajött pár fiatal a nevesebb, országosan elismert akadémiákról, de hiányzik belőlük a motiváció. Az, hogy játszani akarok, és húzóember szeretnék lenni. A mostani csapatból Bonivárt Erik a tanítványom volt, és külön jó érzéssel tölt el, amikor dicsérik. Neki meglenne a lehetősége ahhoz, hogy húzóemberré váljon, mert NB I-es szintű futóteljesítményt nyújt a mérkőzésein. – A mai labdarúgásban elengedhetetlen a jó állóképesség, a munkabírás, főleg aközéppályán… – Igen, és akkor most el is kalandoznék egy cseppet… Annak idején, amikor megszereztük abajnoki bronzérmet, az volt a kulcs, hogy fel tudtuk venni mindenkivel a versenyt erőben.Azelőtt kullogtunk az ellenfelek után, de a 1971-től kezdve már bátran fel mertünk járnia túlsó kapuhoz, bátran fel mertük vállalni a támadó futballt, mert tudtuk, hogy visszaérünkvédekezni. Ez hozta meg a sikert! Azelőtt alig tudtuk elosztani hátul az embereket, mertnyolcan, kilencen védekeztünk, később meg már azt mondták, hogy fogjátok a Básti-Répás-Szalay hármast. Természetesen kellett az is, hogy jól összekovácsolódott gárda legyünk, hiszen éveken át együtt játszottunk. – A bajnoki bronzérem mégis elég keserű volt… – Igen. Négy ponttal vezettünk a Honvéd előtt a második helyen, itthon megvertük őket. Azon a meccsen sérültem meg, mint később kiderült, ez volt az utolsó bajnoki mérkőzésem is. Azutolsó két fordulót elbuktuk, a Honvéd megnyerte mindkét meccsét, és ugyan csak jobb gólkülönbséggel, de a fővárosiaké lett az ezüst. A kórházban nagyon letargikus állapotba kerültem, mert úgy gondolom, benne volt a csapatban az a második hely. – Hogyan élte meg az UEFA-kupa szereplést a lelátóról? – Nehéz volt. Pont kórházból jöttem haza, amikor a görög meccs volt. Az interneten is fentvan a teljes meccs, gyakran visszanézem. Sajnos, nem sikerült a fiúknak, pedig óriási élmény lett volna Angliában a Liverpoollal játszani.
Az emlékezetes kupameccs az AEK Athénnel
– Karrierje csúcspontjának lehet mondani a ’68-as olimpiai sikert. – Erről is nagyon nehéz beszélni, nehéz elmondani, milyen érzések munkálkodtak bennem. Hihetetlen öröm volt. Utólag minden felértékelődött, mert akkor, amikor bekerültem a csapatba és kiutaztunk, nem számított nagy dolognak. Nem is dicsekedtem vele soha, hogy én olimpiai bajnok vagyok, mert csak két mérkőzésen szerepelhettem, Salvador és Ghána ellen. Ám ahogy teltek az évek, úgy lettem egyre büszkébb a címre. A sikerben elévülhetetlen érdemei vannak dr. Lakat Karcsi bácsinak, aki nagyon jól érzékkel válogatta össze a gárdát, és remek érzékkel rakta azt össze a csapatot. – A következő válogatott meccsére 1972-ig kellett várni… – Igen. 72’ januárjában, Brazíliában a spanyolok ellen játszhattam 20 percet. Hatalmas élmény volt futballozni a spanyol világsztárok ellen. Még jóval korábban volt szerencsém Kubala Lászlóval találkozni, akitől megkaptam életem első futballcipőjét. Jobban vigyáztam rá, mint a szemem fényére. Annyira megtetszett a spanyolok elleni játékunk, hogy az egész csapatot kint akarták tartani, hogy Spanyolországban folytassuk pályafutásunkat. Sajnos, az akkori rendszerben ilyet nem lehetett megtenni, de hihetetlen pénzekkel és hihetetlen karrierrel kecsegtettek minket.
– Sajnos, abban az évben ért véget a pályafutása is. – Elméletileg 1974-ig futballoztam még, de érdemben a Honvéd elleni bajnoki volt az utolsó mérkőzésem. Két évig hitegettek az orvosok, hogy lehet még belőlem valami. Vesezsugorodást állapítottak meg nálam, nem szűrt rendesen a vesém, átengedte a fehérjét. Nem végezhettem vele fizikai munkát, és úgy elég nehéz focizni. – Pályafutása befejeztével megpróbálkozott az edzői szakmával. Több klubnál is megfordult. Mesélne ezekről az évekről? – Nagyon szerettem volna jó edző lenni. Sokat tanultam, és tényleg komolyan is vettem. Amikor abbahagytam a futballt, egyből pályaedzőként kezdtem dolgozni az SBTC-nél. Talán a mentalitásom kevés volt hozzá. Akkor kezdődött ez a „vad korszak” a fiataloknál. Másfelől meg ide kötött minden. A családom miatt nem is tudtam távolabbi csapatnál munkát vállalni. Sajnos, nem voltam erős kezű edző. Én a játékosnak megadtam a lehetőséget, és rábíztam, hogy azzal él-e, vagy sem. Nagyon sok játékos alibiztek és sumákoltak. Hatvanban nagyon jó csapatom volt, nagyon sajnálom, hogy nem sikerült bajnokságot nyernünk. Szarvason is jó brigád jött össze, csak az akkori átszervezés miatt estünk le egy ligával lejjebb. Épp a Salgótarján előzött meg minket, és így ők maradtak bent. Engem nem kellett soha elküldeni. Ha úgy éreztem, akkor felálltam saját magamtól.
Kecskés Gábor
