Pintér talán keresztet vet, de nem az ima fog minket kihúzni ebből a gödörből
Amit kifejezetten gyűlölök a magyar futballban, az az alányalós, szervilis magatartás, amely 30 éve annyira tetten érhető ebben a múlthoz láncolt közegben. És amit már el is vár ez a közeg, ahol hiszti van, ha egy újságíró bűngyengének nevezi azt, ami bűngyenge, ahol a kispályás bosszúállás még mindig egy létező eszköz, és amiből csak azok tudnak szabadulni, akik képtelenek ezzel a nihillel azonosulni. Kár, hogy a magyar edzői gárda 90-95 százaléka nagyon is tud, a játékosokról nem is beszélve. Ez a garancia a változatlanságra. "Magyar edző vezetni tudná a Barcelonát…" Jézusom, még most sem hiszem el, hogy Csertői Aurél ki mert ilyet mondani, és még büszkén vállalta is saját ostobaságát véleményét. Elképesztő megjegyzés, amely egy dolgot bizonyított csak, hogy neki és hasonló gondolkodású kollégáinak fogalma sincs a körülöttük lévő világról. Ebből a magyar futballból ordítóan hiányzik az intelligencia és a képességek, a stílusról nem is beszélve. Ilyen miliőben mégis hogy a francba lehetne megújulni? Sokszor bebizonyosodott már, hogy egy olyan rendszert egyszerűen képtelenség leváltani, amely nemhogy mások hibáiból, de még a sajátjaiból is képtelen tanulni, és nem hajlandó (lássuk be, nem is képes) felismerni saját jelentéktelenségét. Hiszi, hogy amit csinál, jó, és senki nem tudja neki elmagyarázni, hogy nem az. Mint egy bokszoló, aki négykézláb állva még akkor is fel szeretne kelni, amikor már rég kiütötték és kiszámolták, a nézők hazamentek, a ring pedig üres. Valahogy én is így éreztem magam tegnap Győrben. Persze a magyar futballt sosem kell temetni, mert ki tudja, egyszer majd hátha lesz itt valami, de most inkább az látszik, hogy már egyre feleslegesebb látogatni a kórház intenzív osztályán is. Ami szerda este igazán elszomorító volt, hogy Győrben belenyomták az arcunkba, hogy az utóbbi harminc évben semmit sem léptünk előre. Se játékban, se mentalitásban, és engem az utóbbi még jobban elszomorít. Nem a 2-1-es zakó a bántó, hanem az, ahogy ezt a zakót felvettük, egykedvűen, elképzelés nélkül focizgatva, és utána még az újságírót szidva, aki rá mer világítani, hogy az a zakó bizony szűk. Pintér semmit nem újított meg, csak ő most a mozgásokat és tolódásokat gyakorolja. Mi van? Ugyanolyan lózung ez is, mint az volt, hogy a válogatottunk egy szerethető csapat, vagy a labda gömbölyű, a meccs pedig 90 percig tart. Nem az a hihetetlen, hogy 30 év után még lehet hülyíteni valakit, hanem hogy ezek tényleg azt hiszik, hogy ezt még huszadszorra is beszopja valaki. Pedig már nem. Ha soha nem is jutunk ki többé világversenyre, egy dolog akkor is biztos: mi vagyunk a reménytelen újrakezdés Európa- és világbajnokai, és számtalanszor megvédtük már a címünket. Most is meg fogjuk.
Vincze Szabolcs
