Paul Gascoigne

Paul Gascoigne feleleveníti gólokban és meccseket eldöntő villanásokban bővelkedő válogatott karrierjét, és beszél a szinte már mániákusnak mondható futball lázról, ami az 1990-es olaszországi világbajnokságról hazaérkező háromoroszlánosokat fogadta.
Ma már nehéz elképzelni, hogy az előtt a nagyszerű 1990-es nyár előtt az angol válogatottal szemben nem voltak nagy elvárások. Megjósolhatatlan volt, hogy az Olaszországba érkező válogatott játékosai négy héttel később hősként térnek majd haza, és ezzel kezdetét veszi az angol foci máig tartó, dicsőséges reneszánsza, vagy az, hogy Paul Gascoigne lesz a legismertebb futballista Angliában. A pillanatok alatt halhatatlanná nemesült Gazza élete végérvényesen megváltozott.
Milyen emlékei vannak az olaszországi világbajnokságról?
Emlékszem, hogy hazafelé a repülőn Bobby Robson csak annyit mondott nekem halkan: „Mostantól légy óvatos, Paul”. Nem tudtam, hogy mit ért ez alatt. Nem fogtam fel, hogy milyen lehet a hangulat otthon. Amikor leszálltunk a Luton repülőtéren és kiléptünk a gépből, egyszerűen nem hittünk a szemünknek.
Legalább százezer szurkoló gyűlt össze a repülőtéren. Hihetetlen hangorkán fogadott bennünket. Amikor felszálltunk a buszra, egy fickó megpróbálta lekapni a nyakamból az érmet, amit a negyedik helyért kaptunk. Egyáltalán nem voltam felkészülve erre a fogadtatásra. Totális őrület volt, és ez később sem csillapodott le igazán.
Ön az első meccsét a válogatottban mindössze két szezonnal korábban játszotta…
Annyira gyorsan történt minden, hogy még arra sem volt időm, hogy idegeskedjek miatta. Olyan ködös az egész. Öt évvel korábban még a Newcastle ifi csapatában játszottam száz ember előtt. Az előtt pedig csak a haverjaimmal rugdostam a labdát Dunston környékén. Aztán nagyon gyors utat jártam be a Newcastle első csapatán, majd a Spurs-ön keresztül a válogatottig. Szerencsére időm sem volt ezen túl sokat agyalni vagy idegeskedni.
Egy Dánia elleni barátságos meccsen mutatkozott be a válogatottban 1988 szeptemberében…
Emlékszem, Tony Cottee-val futottunk az oldalvonal mellett, készen arra, hogy bármikor beálljunk. Teljesen fel voltam pörögve, és állandóan azt kérdeztem tőle, „izgatott vagy?” Nincs a világon jobb érzés annál, mint Angliáért játszani a Wembleyben. Tényleg hihetetlen volt.
Mindig is magabiztos voltam, és nem féltem senkitől. Bobby csak annyit mondott nekem, hogy fuss ki a pályára és szerezz egy gólt. Imádtam a válogatottság minden egyes percét. A következő meccsemen Albánia ellen 5-0-ra nyertünk. Lőttem egy gólt, és előkészítettem egy párat. Gólt szerezni angol színekben már túl sok volt ahhoz, hogy magamban tartsam. Alig vártam, hogy visszaérjek Newcastle-be és mindenkinek elmesélhessem, hogyan történt! Tudtam, hogy képes leszek jól teljesíteni ezen a szinten is.
Nem sokkal később már nagyszerű párost alkottak a középpályán az egyik válogatott példaképével, Bryan Robsonnal.
Ő a legjobb, akivel valaha is játszottam. Tökéletesen értette, hogyan tudunk összedolgozni. Bryan azt mondta, „én begyűjtöm az összes szerelést, rúgást és zúzódást, te csak játssz”. Nagyon jól kiegészítettük egymást.
De a világbajnokság közeledtével még nem volt biztos helye a kezdő tizenegyben.
Nem, amíg Neil Webb meg nem sérült. Akkor azt gondoltam: „játszani fogok Olaszországban”. Hirtelen rádöbbentem, hogy ez az én nagy lehetőségem.
Ami ezután történt, az kitörölhetetlenül beleégett minden angol szurkoló emlékezetébe. A világbajnokságon Gascoigne volt az angol csapat – és talán a torna – legjobb játékosa. Technikás, kreatív és szenvedélyes volt, ahogy bejátszotta a teljes középpályát. Egyiptom elleni szabadrúgásával kiszemelte Mark Wrightot, aki az egyetlen gólt fejelte a mérkőzésen, és ezzel Anglia tovább csusszant csoportjából; David Plattnek küldött hajszálpontos beadása lezárta a kiélezett küzdelmet Belgium ellen a kieséses szakasz első fordulójában; elsöprő megindulásai forró pillanatokat okoztak Kamerunnak a negyeddöntőben.
Sokan leginkább a könnyeire emlékeznek a Németország ellen elvesztett torinói elődöntőből…
Azon a meccsen jól játszottam, úgy éreztem, jobb voltam, mint Lothar Matthaus, aki Bobby Robson szerint a világ legjobb középpályása volt akkoriban. Nagyszerű csapatunk volt – a legjobb, amiben játszhattam –, és biztos vagyok benne, hogy megnyertük volna a döntőt, ha akkor továbbjutunk. De képzelem, hogy az emberekben az a kép maradt meg rólam, ahogy állok a Stadio Delle Alpi közepén, és bőgök. Abban a pillanatban, amikor a bíró lengetni kezdte a sárga lapot az orrom előtt, tudtam, hogy számomra – az eredménytől függetlenül – véget ért a világbajnokság. A szemem megtelt könnyel. Az agyam elszállt – ahogy Gary Lineker jelezte is az edzőnek. Összezuhantam, csalódtam magamban. Addig a világbajnokság olyan volt, mint egy fantasztikus ingyen nyaralás. Gyönyörű idő, jó kaják, kiváló hotelek, jó barátok, és időnként egy kis foci. Nem akartam, hogy véget érjen.
Torinóban a számunkra túlságosan is ismerős büntető párbajjal fejeződött be Anglia kalandja…
El kellett volna vállalnom az egyik tizenegyest. Legalább kihozhattam volna belőle egy pizza reklámot, és csinálhattam volna egy kis pénzt!
Anglia ezután nem teljesített jól a nagy tornákon újabb hat évig. Ez lehetett volna pályája legjobb időszaka, ha nem hiúsítják meg a terveit a sorozatos sérülések. Ön nélkül a háromoroszlánosok alulteljesítettek az 1992-es EB-n, kiestek a csoportmérkőzések után, két évvel később pedig nem jutottak ki az amerikai világbajnokságra…
Szeretem azt gondolni, hogy én jelenthettem volna a különbséget ezeken a tornákon, de sajnos nem lehettem ott. Viszont a ’96-os EB kárpótolt ezekért. Otthon játszani a Wembleyben, abban a fantasztikus atmoszférában – csodálatos volt.
A tornán volt egy másik jellegzetes Gazza-momentum is, az elképesztő szóló gólja Skócia ellen…
Az emberek gyakran megkérdezik, hogy szerintem ez volt-e a legszebb gólom a pályafutásom alatt. Emlékezetes, az biztos. Bár úgy érzem, most is tudnék ilyen gólt lőni, ezt nyugodtan állíthatom. Ez volt az egyik legnagyobb gólom, de lőttem egy-két legalább ilyen szépet, amikor Olaszországban játszottam, csak azokat soha nem mutogatják azóta a tévében.
Viszont ha azt vesszük, hogy ez a gól mennyit jelentett, akkor ez volt a csúcs. Akkor éppen Skóciában, a Rangersben játszottam. Szóval, állatira bedobtam magam. És ha több mint hetvenezer szurkoló énekli a neved, az egyszerűen hihetetlen érzés. Bár a Hollandia elleni meccs még kiemelkedőbb volt. 4-1-re nyerni egy élválogatott ellen az már valami, és úgy éreztem, az volt az egyik legjobb meccsem a címeres mezben. Forrás: Fourfourtwo.com Fordította: Kovács Gergely