Varsó új hőse
Három-négy éve, amikor a vak is láthatta, hogy az egész NB I-ben az egyetlen használható csatár egy szerb fiú, Nemanja Nikolics, Egervári Sándor szövetségi kapitány inkább Rudolfot, Szalait vagy az akkor még teljesen kilátástalan játékú, mozgású és testalkatú, jórészt csupán az alexandriai szép közös emlékek miatt futtatott Németh Krisztiánt játszatta inkább a válogatottban.
A médiának és a szurkolóknak kellett akkor bekönyörögnie a csapatba Nikolicsot, akit Egervári még azzal is megszégyenített, hogy Amszterdamban debütálhatott, amikor a hollandok éppen 6-1-re vezettek a 8-1-re végződő mérkőzésen (a következő, már lényegében tét nélküli selejtezőn négy nap múlva Csábi József megbízott szövetségi kapitánynál már kezdő volt Andorra ellen, és el is döntötte a mérkőzést).
Nikolicsért a magyar futball vezetői közül akkor sem tett senki semmit, amikor az NB I-ben már bőszen rugdosta a gólokat, és felsejlett annak a lehetősége, hogy a szerbek egyszer pályára küldik, hogy a jövőben szerb válogatott lehessen – senki sem vette kézbe a honosítási ügyét, ő maga járta ki, hogy magyar állampolgár lehessen, és játszhasson a magyar válogatottban.
Legutóbb a Videoton kótyavetyélte el: annak ellenére, hogy magyar gólkirály volt, senki nem volt hajlandó foglalkozni azzal, hogy le fog járni a szerződése, és inkább elengedték ingyen.
Lehetséges, hogy tényleg nagy pénzt kért Nikolics a maradásáért, de azóta már angol csapat is érdeklődött iránta, kétmilliós vételárat ajánlva – azért az mégiscsak több, mint a nulla, ha jól számolom.
Nikolics most öt meccsen hat gólnál tart a magyarnál jóval erősebb lengyel bajnokságban – a válogatottban pedig három gólnál úgy, hogy eddig mindössze egyetlen egyszer játszhatott végig kezdőként egy mérkőzést.
A magyar futball háromszor tékozolta már el Nikolics Nemanját – itt volna az idő megköszönni, hogy minket választott, és végre rá építeni a válogatott támadójátékát.
