Könnyek, könnyek, és megint csak könnyek
A túlcsordult érzelmek, a sírás és a könnyek a futballban persze nem új dolgok. Nem mostanában lettek szuperérzékenyek a játékosok. Mindannyian emlékszünk Pelére az 1958-as világbajnokságon, amikor zokogva emelték a magasba a vb-győzelem után, vagy Paul Gascoigne vörösre sírt szemeire 1990-ban, az olaszországi tornán. Idén Brazíliában azonban kicsit talán több is volt a könnyekből, mint szokott. Vajon miért? – teszi fel a kérdést Matt Allen. Mikor lett ez a játék ennyire személyes, teli érzelemmel? "Ez egy kulturális váltás a nagyvilágban – mondta a FourFourTwo-nak Tom Bates pszichológus. – Most jövünk rá, hogy a sírás nem a gyengeség jele. Egyszerűen előjön az, hogy mi érdekel igazán, mi fontos neked." "Persze az tény, hogy ez az erőről is szól, mert nagy bátorság és erő kell ahhoz, hogy így ki merd mutatni az érzelmeidet, amelyek a pályán fűtenek, és hajtanak előre. Ha ezekből sok van, akkor bizony túlcsordulnak." Bates szerint például Brazília németek elleni szétesését befolyásolta az is, hogy a meccs előtt a közönség a sérült Neymar mezét tartotta magasba a himnusz alatt, mintha máris gyászolnának valamit. "Jobban szeretem azokat a játékosokat, akik jól érzik magukat a saját bőrükben, nem akarnak senkihez sem hasonlítani. A kedvenc idézetem az, hogy 'egy olyan világban, ahol bárki lehetsz, válaszd saját magadat!' Számomra ez azt jelenti, hogy senki nem mondja meg a másiknak, hogyan viselkedjen. És ez az érzelmek nyilvánosság előtti felvállalását is jelenti." Ez persze imázs kérdése is, hiszen egy játékos megítélésének tehet jót és rosszat is, ha sír a kamerák előtt. "Mindenkinek meg kell találni az egyensúlyt." A lönnyeivel küszködő Serey Die, Giorgio Chiellini, David Luiz , Neymar és Bastian Schweinsteiger vajon megtalálta?
