Csak tanulhatnak tőle az újpesti fiatalok… (Fotó: ujpestfc.hu)
– Kicsit váratlanul tértél haza. Minek köszönhető, hogy több mint két évtized után újra Magyarországon vállaltál munkát?
– Akik közel állnak hozzám, a családom, a barátaim, azok pontosan tudják, hogy a kapcsolatfelvétel nem most kezdődött. Körülbelül fél évvel ezelőtt már beszélgettem erről a munkáról Víg Péterrel, a lilák utánpótlás-szakágvezetőjével. Augusztus-szeptemberben azonban még nem álltak úgy a személyes ügyeim, hogy zökkenőmentesen hazatérjek. Ez mostanra realizálódott.
– A szó szoros értelmében hazatértél, hiszen az Újpesti Dózsánál lettél élvonalbeli labdarúgó. Mire emlékszel vissza legszívesebben abból az időszakból?
– Mielőtt hívtál, éppen a klub egyik legendájával, Steidl Sándorral beszélgettem a régi, szép időkről, hiszen még játszottunk együtt. Sanyi állítja: ők csináltak első osztályú játékost belőlem. Van is benne némi igazság… Emlékszem, a Győri ETO ellen mutatkoztam be az NB I-ben, akik a nyolcvanas évek sztárcsapatának számítottak. Óriási dolog volt, hogy győztes csapatban debütálhattam! Temesvári Miklós edző párnappal a meccs előtt szólt: úgy készüljek, kezdő leszek. S persze, az 1989/90-ben szerzett bajnoki cím is szép emlék, mert egy hosszú hajrá után lettünk aranyérmesek.
– Ennek a csapatnak a vezetőedzője volt Varga István, akit a bajnoki cím „jutalmaként” elküldtek, mondván, nem elég látványos a csapat játéka…
– Emlékszem, és ennyi idő távlatából is csak azt tudom mondani: mi sem teljesen értettük, miért történt ez így…
– Azokban az években szerepeltél a magyar válogatottban (1987-95 között), amikor a Mexikót követő hosszú letargia kezdődött a honi futballban. Mi volt a legnagyobb hiba, miért nem tudtunk 30 évig a világ élvonalának közelébe kerülni?
– Nem hiszem, hogy ezt a problémát nekem kell megfejtenem. Mezey Gyuri leváltását követően valamiért nem sikerült rátalálni a helyes útra, pedig emlékszem, elég sűrűn váltották egymást a kapitányok. Talán ha mindenki (vezetők, szurkolók, szakemberek, játékosok) összefog, hamarabb ki lehetett volna lábalni a hullámvölgyből.
– Mekkora élmény volt számodra, hogy mindössze 20 évesen már bemutatkozhattál a legjobbak között?
– Az első időkben az volt az érzésem, azt kérdezgettem magamtól: „mit keresek én itt?” Ugyanis nem éreztem magam válogatott szintű labdarúgónak. A kezdeti évek olyan légkörben teltek el, mint amikor Újpesten, 18 évesen bemutatkoztam. Személyes balszerencsém, hogy amikor már minden tekintetben beértem, a legjobb futballistakorban volt egy súlyos térdsérülésem, és ez az oka, hogy mindössze 28 éves koromban búcsút kellett mondjak a válogatottól. Ezért sem tudtam igazán maradandót alkotni; két, Svájc elleni mérkőzés maradt meg leginkább az emlékezetemben. Az egyik egy barátságos találkozó, amelyez 3-0-ra megnyertünk, és az egyetlen válogatottbeli gólomat szereztem, és a búcsúmeccsem (ezt persze, akkor még nem tudtam), amely 2-2-re végződött.
– Mi az a legfontosabb dolog, amit az elmúlt több mint két évtizedben Belgiumban tanultál? S egyáltalán: mitől lettek ilyen jók a belgák – amit saját bőrünkön is tapasztalhattunk…
– Attól, hogy ki, miért, mitől lesz a legjobb több faktoron is múlik. Szerencse is kell, hogy egy generációban ennyi jó képességű futballista összegyűljön, no meg a nagyobb kluboknál (az Anderlecht, a Standard Liége és a Beerschot) igen magas színvonalú utánpótlás munka folyt az akadémiákon. Ez érett be az utóbbi években. Amit én kinn a leginkább megtanultam (lehet, hogy ezen a mai játékosok csak mosolyognak), hogy a rendszeres játéklehetőség mellett az a legfontosabb, hogy saját magával mennyire van tisztában az ember, mennyire tudja felkészíteni önmagát a komoly feladatokra. Abból válik igazán jó játékos, aki tökéletesen megismeri önmagát!
– Egyébként milyen érzések kavarogtak benned az Eb-n, a belga-magyar mérkőzés közben?
– Belgiumban néztem a meccset, így tökéletesen érzékeltem, hogy a belgák mennyire „felfújták” ezt a mérkőzést, milyen komoly jelentőséget tulajdonítottak ennek a sikernek. Pedig a mieinken már lehetett látni: mentálisan és fizikálisan túl voltunk a csúcson. Nem véletlen, hogy Belgium simán kiesett a következő körben…
– Mi az, amit az Újpest utánpótlásában minél hamarabb szeretnél megvalósítani? Egyáltalán: mi lesz a feladatod?
– Szabó György és Víg Péter az Újpest két utánpótlás-vezetője, a stábban 10-12 szakember is dolgozik, én csak részfeladatot látok el, elsősorban a játékosok egyéni képzésével, azon belül is a védők felkészítéséért felelek majd. Egyelőre három hónapos próbaidőn vagyok, és ha beválik a közös munka, akkor határozatlan idejű szerződést kapok…
– Ez a feladat akár úgyis felfogható, mint egyfajta születésnapi ajándék. Isten éltesse az 50 esztendős Kovács Ervint!
– Köszönöm, de ebben a feladatban az én személyem tényleg csak másodlagos…
V. T.
