Szöveg L. Pap István
A BEK-ben értelemszerűen csak ritkán jöhetett volna össze az egynemzetiségű döntő (a címvédő indulhatott akkor is, ha nem volt bajnok), a KEK-ben gyakorlatilag soha, az UEFA-kupában azonban többször is volt rá példa: négy olasz és egy-egy német, illetve angol fináléra is sor került. És az előd Vásárvárosok Kupájában is volt három színspanyol döntő.
A futball rendszerváltása óta persze már más a helyzet, a BL-ben, ugye, éppen legutóbb csapott össze a Liverpool és a Tottenham (2–0), de 2008-ban is angol fináléban győzte le 11-esekkel a Manchester United a Chelsea-t, mint ahogyan rendeztek már olasz (2003: Milan–Juventus 0–0, 11-esekkel nyert a Milan), német (2013: Bayern–Dortmund 2–1) és háromszor spanyol döntőt is (mindháromszor a Real győzött, 2000-ben a Valencia ellen 3–0-ra, majd 2014-ben és 2016-ban az Atlético ellen hosszabbításban 4–1-re, illetve 1–1 után 11-esekkel). Az UEFA-kupa-utód Európa-ligában pedig volt portugál (2011: Porto–Braga 1–0) és spanyol (2012: Atlético–Bilbao 3–0) finálé is, hogy az idei Chelsea–Arsenalról (4–1) ne is beszéljünk.
A Közép-európai Kupa természetesen több lehetőséget kínált a házi döntőre, hiszen kevesebb csapat indult, és többször is ketten-hárman egy országból. Ez azonban semmit sem von le a háború előtti hőskor egyetlen összmagyar fináléjának értékéből – túl azon, hogy a Ferencváros (1928 és 1937) és az Újpest (1929) is nyert már KK-t más nemzetek képviselői ellen. (És azt se feledjük, hogy a második világháború után, amikor a szép emlékű KK trónjára már a BEK és a KEK ült fel, 1959-ben Honvéd–MTK, 1963-ban pedig MTK–Vasas döntőt rendeztek.)
Az 1939-es kiírásnak öt ország nyolc csapata vágott neki; történelmi okokból (az Anschluss miatt) hiányoztak az alapító osztrákok, és ezúttal a svájciak sem indítottak csapatot. Nem úgy az olaszok (Bologna és Ambrosiana-Inter), a csehszlovákok (Sparta és a címvédő Slavia Praha), a jugoszlávok (Beogradszki SK) és a románok (Venus Bucuresti). Továbbá a magyar aranyérmes Újpest és az előző évi döntős Ferencváros. Érdekesség, hogy egy évvel korábban 16 csapatos mezőny nevezett, benne négy (!) magyar, így a Kispest és az MTK is, a rekordot az 1936-os 20 klub jelenti, ekkor selejtezőre is szükség volt. (A történeti háttérhez hozzátartozik, hogy már az 1940-es KK-t sem tudták befejezni, majd 1950-ig ki sem írták a sorozatot, utána pedig már sohasem nyerte vissza régi fényét.)
A KK nyolc résztvevője 1939-ben a bajnoki idény végén sem ment pihenőre, hiszen június 17. és július 30. között, azaz hat hét alatt le is zavarta a negyeddöntőtől a végső győzelemig tartó menetet, az Újpest és a Fradi a nyár derekán minden héten pályán volt.
A Ferencváros júniusban a hazai 2:3 után Sárosi és Kiszely góljaival Prágában tudott fordítani a Slavia ellen, az Újpest pedig a milánói 1:2 után a Megyeri úton 3:1-re (gólszerző: Kállai, Zsengellér és Kocsis G.) megverte a kétszeres világbajnok Giuseppe Meazzával felálló Ambrosiana-Intert.
Július 9-én a Fradinak a friss olasz bajnok Bolognánál, az Újpestnek a Beogradszki SK (a mai OFK Beograd, 1939-ben ötödször, egyben mindmáig utoljára lett jugoszláv aranyérmes) vendégeként volt kemény jelenése.
„Bologna és Belgrád »magyarlázban« ég, de föltétlen magyar vereséget vár” – ezzel a felütéssel melegített a Nemzeti Sport az elődöntő első felvonására. Aztán a másnapi tudósítás tetején kétszer is ez állt nagy számokkal: –2.
Jellemző a felfokozott hazai érdeklődésre, hogy a Nemzeti Sport tudósítása komplett menüsorokkal hangolt a találkozókra, így az olvasók megtudhatták, hogy Bolognában a meccs előtt mit ebédelt a Fradi (erőlevest, borjúhúst, burgonyát és zöldbabot, majd piskótával fejezték be a fiúk az ebédet), és mit Belgrádban az Újpest (erőlevest, sült csirkét burgonyával és főtt gyümölcsöt).
A Bologna 3:1-gyel küldte haza a Ferencvárost, holott Kiszely góljával a szünetben még a zöld-fehéreknél volt az előny, ám Puricelli a 65. és a 72. perc között berámolt egy klasszikus mesterhármast, ezzel majd-hogynem reménytelen helyzetbe taszítva Sárosiékat. Guttmann Béla Újpestje pedig 4:2-re maradt alul Belgrádban a Mészáros István által irányított hazai csapattal szemben úgy, hogy a végén Szalay öngólja tette fölényessé a jugoszláv sikert.
A visszavágók előtt Guttmann-nak sikerült meglepnie a közvéleményt, ő ugyanis az első mérkőzés után kijelentette: „Ha az Újpest nem jut be a KK döntőjébe, akkor nem tanítok többet futballozni. Búcsút mondok az edzősködésnek.”
EUSÉBIÓÉK NEM LEHETNEK ELÉGGÉ HÁLÁSAK ZSENGELLÉRÉKNEK AZÉRT, HOGY A PÁLYÁN TARTOTTÁK A BENFICA KÉSŐBBI KÉTSZERES BEK-GYŐZTES MESTERÉT
A július 14-i visszavágót ugyanis káprázatos futballal 7:1-re megnyerte a magyar bajnokcsapat. Amikor a 31. percben Matosics góljával vezetést szereztek a belgrádiak, nyilván a legelvakultabb lila-fehér hívek sem gondolták volna, mekkora gála következik, Zsengellér a 72. percben rúgta be a negyediket, Ádámot és Sztoiljkovicsot már 5:1-nél párban kiállította az olasz játékvezető, majd az összesen öt gólig jutó, tarthatatlan Zsengellér vezérletével az újpesti fiúk meg sem álltak hétig. A jókedvű Guttmann pedig kitért arra: hálás a fiúknak, hogy nem kell felhagynia az edzősködéssel.
Két nap múlva a Fradi is követte nagy itthoni riválisát. „A Ferencváros puha csatárjátékával már kiesésre állt, de Toldi lelkes és áttörő játékával kierőszakolta a továbbjutást” – írta a Nemzeti Sport. A türelmes és összeszedett Fradi ugyanis Toldi mesteri négyesével 1:3-ról megfordította a párharcot! Pedig Sárosi az első félidőben még egy 11-est is kihagyott. A Fradi a 77. percben 2:1-nél emberelőnybe került, miután „az ingerült Puricelli a játékvezető orra előtt tarkón üti Sárosi III-at”, és mivel Toldi a hajrában még kétszer beköszönt, az olasz bajnok számára az elődöntőben véget ért az 1939-es Közép- európai Kupa.
Az Újpest és a Ferencváros kétmeccses döntője következett. A július 23-i, Üllői úti első felvonást a nagy kedvvel futballozó lila-fehér csapat 2:0-s félidő után 4:1-re nyerte meg, már-már eldöntve a kupa sorsát. A Cseh-Morva protektorátusból delegált Krist játékvezető nem unatkozott: „Alig volt a játéknak olyan perce, amikor ne történtek volna összecsapások. A buktatott játékosok métereket hemperegtek, a leterített ellenfelek mellé mentőtáskás emberek térdeltek, voltak, akik kötéseket dobáltak el a pályán, vagy akiket a vonalon túlra kellett hurcolni, hogy magukhoz térjenek. Még szomorúbb, hogy akadt a túlhevített szurkolóknak egy olyan csoportja, amelyik az ízléstelen és vad gyűlölködésből fogant kiáltozások egész özönét zúdította a jobban játszó csapat játékosai felé” – adott kisebb haditudósítást a Népszava. Zsengellér és Kocsis két-két góljára 12 ezer néző előtt csak 0:3-nál Sárosinak volt válasza.
„Otthon, a mi pályánkon így kivégzett bennünket az Újpest! Amikor az elmúlt héten bekerültünk a döntőbe, még örültem is, hogy most majd megfizetünk a bajnokságért” – mondta lehangoltan a Fradi jobb-bekkje, Tátrai Sándor.
A július 30-i Megyeri úti visszavágó 55. percéig úgy tűnt, akár fordulhat is a kocka, hiszen a balösszekötő Kiszely két góljával már 2:0-ra vezetett a vendég Ferencváros. Ekkor azonban Ádám fejjel szépített, és az ünnepelni vágyó újpesti nézők nagy örömére Balogh hét perccel a vége előtt húsz méterről bevágta az egyenlítő gólt is.
A lefújás után a nemzeti színű zászlóval leterített asztalon álló Közép-európai Kupát német nyelvű üdvözlőbeszéd kíséretében Herr Pelikan, a KK-bizottság osztrák elnöke nyújtotta át Aschner Lipótnak, az Újpest FC elnökének. Gidófalvy Pál, az MLSZ miniszteri biztosa pedig szép beszédben azt fejtegette, hogy a ragyogó eredmény nem egyesületi, hanem nemzeti dicsőség.
Úgy bizony, kár, hogy ezen a szinten soha többé nem volt benne részünk.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. januári lapszámában.)
