Könyv jelent meg Göröcs Titiről

A nagy varázsló, avagy a csipkeverő… (fotó: Foci Retro – Kovács Zoltán)
A nagykörúti Örkény Könyvesboltban egy tűt sem lehetett volna leejteni. Könyvbemutatóra gyűlt a nép. Kiadták a Harry Potter legújabb kötetét vagy Coelho követett el újabb merényletet a közízlés ellen? Más oka aligha lehet ekkora érdeklődésnek.

És itt az oldalt, a szekrénysorok mögött helyet találók még nem is látszanak… (fotó: Foci Retro – Kovács Zoltán)
Pedig egyik sem. Egy régi magyar futballistáról jelent meg könyv. Hoppácska… Meglepő, még akkor is, ha a legnagyobbak egyikéről van szó. Göröcs János a FourFourTwo 2010-es, nagy ranglistája alapján minden idők 17. legjobb magyar labdarúgója. Lakat T. Károly a Sport pluszban hónapokon átnyúló sorozatot írt róla, ezek a cikkek képezik az alapját most ennek a kötetnek, amelyet a Kossuth Kiadó jelentetett meg.

Göröcs János életműve immár könyvben is olvasható (fotó: Foci Retro – Kovács Zoltán)
Felsorolni is szinte lehetetlen, ki mindenki volt jelen a magyar futball nagyságai és prominens alakjai közül: Ifj. Bene Ferenc, Várhidi Péter, Zámbó Sándor, Szentmihályi Antal, Nagy László, Dunai Antal, Bozsik Péter, Berzi Sándor, Dunai Ede, Noskó Ernő, Tóth András, Borbély László, Gelei József, Juhász Péter…
Novotny Zoltán, a legendás rádióriporter vezette a beszélgetést, amelyben a könyv főszereplője, Göröcs Titi a saját, míg a szerző, valamint Dénes Tamás szerkesztő, Murányi András újságíró és Egressy Zoltán író a vele kapcsolatos emlékeit, élményeit elevenítette fel.
Göröcs János idén januárban az M4 Sport – Az Év Sportolója Gálán az MLSZ életműdíját vette át. Akkor a gála műsorfüzetébe Lakat T. Károly így méltatta őt:
Úgy ragad hozzá a beceneve, ahogyan a lábához a futball-labda.
Magyarországnak nincs (nem volt) olyan klubja, stadionja, pályája, öltözője, ahol, ha azt mondod „a Titi…”, az elnöktől a szertáros néniig bárki rákérdezne, hogy kiről beszélsz?
Így volt ez amikor kölyökként a Juta-gyár (zsákok varrására specializálódott üzem) csapatában játszani kezdett, így volt első komoly klubjánál a Vasas Izzónál, és így volt az Újpesti Dózsánál is, ahol a klub futballtörténelmi éveinek nemhogy részese, hanem egyenes a tábornoka volt.
Ritka az a magyar futballista, aki egyszerre két verssorrá lett csatárötösnek is a törzstagja tudott lenni (Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II, Zámbó – lilában; Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi dr. – meggypirosban), és aki mindent átélt, amit a magyar futballban az Aranycsapatz széthullását követően dicsőségtől övezve át lehetett élni.
Inasként (még a Juta-gyárban) a kor munkahőse, a híres-neves sztahanovista Pióker Ignác mellett kellett volna megtanulnia hogyan kell esztergálni a vasat, ehelyett ő azt tanulta meg, hogy kell lehelet finom mozdulatokkal végigsiklani a futballpályán a labdával, úgy, mintha ott ellenfelek nem is lettek volna.
Már régen az Újpest befutott játékosa volt, amikor egy Pozsonyi úti zöldségestől minden nap egy kiló diót kapott ajándékba.
Azért diót, mert az újpesti vezetők rábeszélték a derék boltost, hogy ha már annyira szereti a Dózsát, és különösen Göröcs Titit, akkor ne bérletet vegyen a pályára, hanem hizlalja fel egy kicsit a világéletében zsilettpenge vékony játékosukat.
A dió-kúra nem hatott, miként hatástalan maradt valamennyi fővárosi csapat néha már könyörgőre fogott invitálása is, amellyel 1957 és 1972 között magukhoz akarták csábítani. a lilák Herbert von Karajanját.
Göröcs azonban nem mozdulhatott.
Göröcs nélkül nem lett volna Újpesti Dózsa az Újpest Dózsa, igaz, az Újpesti Dózsa nélkül Göröcs János sem lett volna az, akiért egy ország rajongott. Nagy egymásra találás, lángoló szerelem volt az ő közös történetük, amelybe mintegy hozományként Titi már egy 1960-ban nyert bajnoki aranyat hozott, hogy aztán 1968 és 1972 között további négyet tegyen hozzá, és lehetett volna ez könnyen újabb öt is, ha nem érkezik a csapathoz edzőnek Kovács Imre, aki nem tartott tovább igényt a játékára.
Menni, mi több elkullognia kellett egy olyan klubból, amelynek színeiben egy KEK-sorozat gólkirálya volt, játszott VVK-döntőt (és micsoda gólt rúgott a Newcastle-nak…), felkerült az Aranylabda-verseny jelöltjeinek a listájára, 339 bajnoki meccsen 109 gólt rúgott, de ami a legfontosabb: akiért két évtizeden át meccsre jártak a Megyeren az emberek!
És ez az aranyszívű, galamblelkű ember, akkor (egyszer életében) megkeményítette magát.
Visszavonulhatott volna, hiszen akkor már régen nemcsak NB I-es hanem daliás válogatott múlt is állt mögötte (a részletekkel nem bíbelődnék, azok kiolvashatók valamennyi sport lexikonból), utóbbiból azért számlál „csak” 62-t, mert 1970-ben egy osztrákok elleni mérkőzésen olyan térdsérülés szenvedett, amely száz futballistából kilencvennek a pályafutása végét jelenti.
Titi szerencséjére (szerencsénkre) a kivételes tízbe tartozott.
Így az Újpesttől való száműzetése másnapján elfogadta a Tatabánya ajánlatát, hogy még egyszer megmutassa mit tud az „Öreg”.
Nem volt már igazán jó a térde, ennek ellenére két KK-győzelemnek volt aktív részese a Bányász színeiben, ami azért is unikális, mert ő, aki az Újpesttel ennél sokkal rangosabb kupákat is nyerhetett volna, nemzetközi kupaserleget egyedül a TBSC futballistájaként emelhetett a magasba.
Élete, sorsa, játékos pályafutása (gondolok itt szereplésére az Én és nagyapám című Gertler Viktor-filmben, ahol csak az igazán „futball-szeműek” veszik észre, hogy ő is a pályán van; az angliai világbajnokságról való távoltartására, viszályára Baróti Lajossal, majd arra a fejbólintásra, amellyel egyszemélyben dönt arról, hogy Lajos bácsi a kettöjük rossz viszonya ellenére az Újpest edzője legyen az egykor belügyminisztertől kapott lakásra, vagy a futball utáni éveire, amely hol kuvaiti edzőként, hol az Ipoly presszó törzsvendégeként élte a mindennapjait) túl azon, hogy maga a magyar futball úgynevezett ezüskorszakának hibátlan lenyomata, példaképül állítható minden futballista (és nem futballista) elé.
Az Életmű-díjat most az MLSZ-től kapja.
Én, a magam részéről a futball csipkeverőinek Kossuth-díját nyújtanám át neki a legszívesebben.
Mert úgy futballozott, ahogy mások csipkét vernek.
Hallatlan finomsággal, mérhetetlen eleganciával, utánozhatatlan sármmal.
Ahogy a legnagyobbak!
Helyesbítek: úgy, ahogy azt csak a hajdani Tripolisz grundjain lehetett megtanulni…