Fotó: FFT/Kristóf Lajos
Kedves gyászoló család, kedves sporttársak, tisztelt emlékezők!
Kedves halottainktól búcsúzni mindig roppant nehéz, valójában mindig megoldhatatlan feladat. Hogyan is lehetne szavakba önteni, a magunk esetlen mondataival megfogalmazni egy ember, egy élet teljes üzenetét, a hozzátartozók mérhetetlen fájdalmát, a szurkolók, a tanítványok emlékeit?
Verebes József, a Mágus, Józsi bácsi, nekünk, idős kollégáknak "Jóska" temetésén különösen nehéz megszólalni, hiszen az ő egyéniségétől, filozófiájától mindennél messzebb állt a halál, az elmúlás, a szomorúság élménye. Kisugárzása, ereje, sikerei kulcsa éppen hihetetlenül magabiztos, pozitív személyisége volt, az a kézzel fogható, erőt sugárzó meggyőződés, hogy nincs elveszített mérkőzés, elbukott ügy, megoldhatatlan szakmai feladat. Mindez nem csak meggyőződése volt, de a sikerbe vetett hitét másoknak is át tudta adni, határtalan lelkesedését, a kollégáira, a játékosaira, rajongóira is át tudta ragasztani, mi több, nagyszabású vízióiból a környezete szeme láttára lett valóság.
Önmagukat megvalósító, nagyra törő jóslataival, magával ragadó önbizalmával egy országot vett le a lábáról győri sikerei idején. Hiszen ki ne tudná, hogy szinte a semmiből alakította ki és vitte sikerre a trianoni Magyarország második vidéki bajnokcsapatát, a Győri ETO-t, amely a keze alatt formálódott fantasztikusan népszerű, lehengerlő támadófocit játszó közösséggé, s volt képes – vidékiként először – megvédeni 1982-es bajnoki címét 1983-ban is.
Verebes Jóska kollégám még a nagy magyar futballkultúrából érkezett, két világbajnoki döntőnk között, a világháború idején látta meg a napvilágot, egy esztendőben született olyan klasszikusokkal, mint Albert Flórián, Mészöly Kálmán, Mezey György vagy éppen Sir Alex Ferguson. Micsoda generáció! Gyerekként Kocsist, Rudast bálványozta a ferencvárosi grundok perspektívájából, ifistaként Dalnokit, Fenyvesit látta testközelből, NB I-es kerettagként Alberttel, Vargával szívta egy öltöző levegőjét. Ebből a miliőből hozta magával az igényt a tökéletes, szemkápráztató focira, a Haller téri mikrokozmosz szigorú világából pedig megalkuvást nem tűrő világfelfogását, azt a csodálatra méltó bátorságot, sőt semmilyen tekintélyt nem tisztelő vagányságot, amely nélkül a származásával, a sors által az útjába gördített akadályokkal lehetetlen lett volna megküzdenie és befutnia különleges pályafutását, eljutva a magyar bajnoki címig (az MTK-val is megnyerte az NB I-et), a szövetségi kapitányi posztig.
Verebes József futballeszménye, mint talán még a mi generációnké is, az igazán nagy, világverő magyar labdarúgás talajából táplálkozhatott, edzői karrierjének kulisszái azonban a kezdeti nagyszerű sikerek után a szemünk láttára omlottak össze, pusztultak el a magyar futball leépülésének időszakában. Földrengés idején pedig a színházban sem primadonnára és direktorra, hanem romeltakarítókra és kőművesekre van szükség. Lassan a színészek is elfogytak körülöttünk, így a „Mágusként” legendává lett Verebes József sem varázsolhatott többé, nem volt kivel, nem volt miből és nem volt kinek.
Becsületére legyen mondva, hogy a régi szigorú szabályok szerint esti gimnáziumban leérettségizett, majd szakedzői diplomát szerzett, hogy élvonalbeli edző lehessen, és amikor az új nemzetközi szabályok szerint megint iskolapadba kellett ülnie, immár mesteredzőként, ismét lehetett rá számítani, a fociért mindenre képes volt. De a sajtóban, amellyel mindig is különleges, amolyan „se veled, se nélküled” viszonyt ápolt, önérzetesen azért megjegyezte: „Latinovits Zoltánnak sem volt szüksége színészi diplomára…”
Ugye, hogy ráismerünk ebből a mondatából is? Egyéni, sajátos, csak őrá jellemző hangot, habitust, stílust hozott a magyar fociba, fanatizálta a környezetét, tevékenységével sokszor gyökeresen megváltoztatta játékosai életét, világfölfogását, karrierjét. Sorolhatnék még életrajzi adatokat és ismertethetném csapatai, eredményei listáját, de ezeknél sokkal többet mond Verebes Jóska egyéniségéről az a szeretet, amelyet ma is érzékelni lehet a jelenlévők számából, tekintetéből, visszaemlékezéseiből. Hiszen ahogyan ő kész volt tűzbe menni a játékosaiért, úgy egykori tanítványai sem felejtik sohasem, amit Verebes Józsefnek köszönhetnek. Megható szeretettel emlékszik rá a győri és az MTK-család, a magyar futball kiemelkedő klubjai, egyéniségei, s persze a legtöbb magyar szurkoló.
Hiszen egy edzőt, mint mindannyiunkat, megkoronázhatnak, elzavarhatnak, egy szakember megnyerhet és elbukhat meccseket, trófeákat, címeket, de a legnagyobb győzelem a mester számára éppen ez a szeretet, az évtizedeken, klubhovatartozáson és generációkon átnyúló érzés, a volt tanítványok és a közönség hálája.
Ez az érzés talán a síron, a halálon is túlmutat. Ezért lehetséges, hogy Verebes Jóska már egy mennyei pálya oldalvonalához készített fotelben, jellegzetes sapkájában és pléddel a térdén új csapatot épít. A taktika régen összeállt a fejében, s mint egykor idelenn, már az edzésre is tömegek gyülekeznek… Edzőkollégáid és a Magyar Labdarúgó-szövetség nevében búcsúzom 75. születésnapod szomorú másnapján: Isten Veled, Jóska!
