Grosics Gyula a hatvanas években két évig dolgozott Kuvaitban
1965 és 1967 között Kuvaitban dolgozott Grosics Gyula, az Aranycsapat legendás kapusa. A csütörtöki, Kuvait elleni barátságos mérkőzés ürügyén megkértük a most 87 éves „Fekete Párducot”, meséljen kuvaiti emlékeiről.
„Egyszer csak szóltam az MLSZ-ből, hogy van egy kuvaiti ajánlatom, elvállalom-e? – kezdi a visszaemlékezést Grosics Gyula. – Érdekelt a lehetőség, gondoltam, kipróbálom magam a világ azon pontján, de őszintén szólva, fogalmam sem volt arról, mire számítsak, nem volt semmilyen elképzelésem a kuvaiti futball állapotáról és arról sem, milyen feladatot szánnak nekem. Amikor megérkeztem az országba, akkor szembesültem vele, hogy nem is igazán edzőnek akarnak, hanem a kuvaiti egyetemi-főiskolai futballéletet kellett megszerveznem és egy főiskolai válogatottat összeállítani.”
„A közvetlen felettesem a kuvaiti sportminiszter volt, aki az ország futballéletének ura is volt egyben és a labdarúgó szövetség elnöke, ő kért fel a munkára. Angliában tanult, rendkívül intelligens és művelt fiatalember volt, sajnos nagyon fiatalon elhunyt. Akkoriban egyetlen osztály volt a bajnokságban és csupán hat csapat, tehát nem volt éppen nagy futballkultúra az országban. A főiskolásokat sem a labdarúgás szellemisége vezérelte, hogy úgy mondjam, inkább szórakozásnak tartották a futballt. Ennek ellenére nagyon hamar sikerült megszerveznem egy egyetemi bajnokságot a kizárólag hallgatók alkotta csapatokból és fél év alatt olyan válogatottat raktam össze belőlük, akikkel bátran tettünk eleget egy tunéziai meghívásnak, mivel az összes klubot megvertük az országban.”
„Ez a tunéziai meccs a kuvaiti futballtörténelem első idegenbeli nemzetközi mérkőzése volt, tehát ez a főiskolai válogatott képviselte a kuvaiti labdarúgást először külföldön. Tuniszban, telt ház előtt három egyre győztünk, ami óriási siker volt, a sportminiszter nem győzött hálálkodni a nagyszerű sportsikerért. Amint hazaértünk, a repülőtéren mondtam a játékosoknak, hogy most két szabad napjuk van, utána újra edzésre kell jönniük. Csakhogy senki, egyetlen játékos sem volt ott két nap múlva az edzésen. Kiderült, mindannyiukat azonnal leigazolta a bajnokság hat csapata közül valamelyik, mindenki rögtön elkelt. Hát én nagyon elcsodálkoztam, mondtam is a sportminiszternek, hogy ezt így nem lehet, mi lesz most, nem maradt semmi a csapatomból. Erre azt válaszolta, hogy mit idegeskedem én ezen, a fizetésemet megkapom, toborozzak új csapatot és kezdjem elölről a munkát. Hát én nagyon jót szórakoztam magamban, ilyen közegben még sohasem voltam korábban. Sok más furcsaság is volt, ha például a játékosok moziba akartak menni edzésidőben, akkor moziba mentek, nem lehetett nekik parancsolni, odahaza azért nem ezt szoktam meg. Szóval nem a professzionális szemlélet hajtotta őket.”
„De nagyon elégedettek lehettek a munkámmal, mert egy év után kineveztek a felnőtt válogatott szövetségi kapitányának is. Szerettem ott dolgozni, mindenem megvolt, kiszolgálták az igényeimet, kijelenthetem, hogy a kluboktól és a sportvezetőktől is minden támogatást megkaptam. De két év után azt mondtam, hogy jó volt, de elég volt, haza akarok menni, honvágyam van. Nem akartak elengedni. Azt mondták egész egyszerűen, hogy nem adják ki az útlevelemet, maradnom kell. De aztán addig jártam a nyakukra, míg végre elengedtek. Próbáltam még egy ideig követni a bajnokságukat, valamint a volt játékosaim sorsát, de egy év múlva meghalt a barátom, a sportminiszter és utána már nem foglalkoztam a kuvaiti futballal. Nem tudom most sem, hogy milyen futballra lehet számítani tőlük a csütörtöki meccsen Győrben.”
Lejegyezte: Bodnár Zalán
