Fabio Cannavaro

Nem mindennapos dolog, hogy beülsz egy taxiba és nemcsak a közlekedési káoszról, a korrupt politikusokról és az illegális bevándorlókról beszélsz. Nem mindennapos dolog, hogy beülsz egy taxiba és beszélgetsz valakivel a futballról, aki még ért is ahhoz, amiről beszél. És bizonyára az sem mindennapos dolog, hogy beülsz egy taxiba és Maradonáról beszélgetsz, nagy meccsekről és történetesen egy világbajnok, aki ott ül veled. Végső soron, nem mindennapos dolog, hogy Cannavaróval ülsz be egy taxiba. Pedig pontosan ez az, amit a FourFourTwo tett a minap. Elcsípte Olaszország világbajnok csapatkapitányát az új Nike Pro-kollekció fotózásán, majd a nap hátralevő részében bejárta vele Madridot, végig a jellegzetes vörös sáv mentén, egy olyan díszes Mercedes Benzben, mint egy ékszerdoboz. Miközben utazunk, beszélgetünk – és Cannavaro beszélhet. Ez az első interjúja, mióta a Real Madridnál van, és ő megnyerő, intelligens és lebilincselően őszinte, miközben a fotóstúdióból tartunk a tévéstúdió felé egy poros gyárnegyeden át, ahol megbocsátható, hogy a fél brigád próbálja elkapni a világ legjobb védőjének pillantását; ahol a spanyol fővárostól és Cannavaro szállodájától északra, ideiglenes otthona várja, amelyet Ruud Van Nistelrooyjal, Emersonnal, Fabio Capellóval és az edzői stábbal fog megosztani, és ahonnan továbbmegy Van Nistelrooy-ékkal Valdebebasig, a Baraja repülőtér közelében található korszerű edzőközpontba, ahol Cannavaro Beckhammel, Ronaldóval és Raullal fog edzeni – és végül átveszi a klubautót. Ahogy begördülünk a biztonsági őr mellett a parkolóba, Cannavaro teljesen el van bűvölve. Vakítóan fehér mosolya akár egy fogkrémreklám, azzal a különbséggel, hogy ez jóval természetesebben hat, mint amit négy órával korábban a fényképész stúdiójában próbált produkálni. Megválasztottan ő Olaszország legszexisebb futballistája, arról nem is beszélve, hogy legkeményebb védője és egyben csapatkapitánya, dagadó izmokkal, markáns arcéllel, merev tekintettel. Olyan, akár egy gladiátor egyenesen a római Colosseumból, egy igazi itáliai ikon. Azzal a különbséggel, hogy ő nápolyi. 1973. szeptember 13-án született, s futball-karrierje Olaszország leghírhedtebb városának aljas utcáiról indult – a városból, amelyet az olaszok többsége megvet „kaotikus, tisztességtelen és koszos” volta miatt, s amelyet az olaszok nagy része, különösen az északiak, nem is tekintenek Olaszország részének. A város, amely sok gyerekkori társát rántotta magával a drogok és a bűn világába, ez a Camorra otthona, Olaszország másik maffiájáé, de egyben az a város is, amelyben nagyon mély a közösségi érzés és egyedülálló identitása van – mindez együtt és egymás mellett található meg. „Nápoly nagyban különbözik Olaszország többi részétől” – mondja. „Jobban hasonlít Rio de Janeiróra, mint Milánóra. Nápolyban sok probléma van, egy szegény város tele bűncselekményekkel, de ez egy büszke város is, egy boldog, élénk, alázatos, és az emberek arcán folyton mosoly van. És a város élete az utcán zajlik. Például, van egy szó, amelyet a nápolyi gyerekekre mondanak, de sehol máshol nem használják Olaszországban: scugnizzi. Mindenhol máshol úgy nevezik a gyerekeket, hogy bambini, de Nápolyban scugnizzinek hívják őket.” A scugnizzi nagyjából csibészt jelent. „Amolyan utcagyerek” – magyarázza Cannavaro, rövid szünet után hozzátéve: „De ez nem jelent szükségszerűen rosszat, nem azt jelenti, hogy ők mind bűnözők. Csak ezeknek a nápolyi gyerekeknek sosem volt fedél a fejük felett. A tengerpartra járnak, vagy csavarognak az utcákon, futballoznak, idegesítik a szüleiket; ez egy más világ.” Cannavaro sem volt különb. Még azután is, hogy a Napoli ifjúsági csapatának játékosa lett, megmaradt utcai futballistának is Fuorigrotta munkásnegyedének szomszédságában. „A kezdeti években a csapatedzést követően még kimentem a haverjaimmal focizni az utcákra, szemeteszsákokat használtunk kapufának” – emlékszik vissza. „Ezt nem akartam kihagyni. Szabályok nélküli játék volt ez – és sokkal viccesebb. Ezenkívül produktívabb is.” Valójában Cannavaro hiányolja a spontenaitást a fiatal játékosokból, sajnálja, hogy ez elveszőben van. ,,Az utcán szűk helyen játszol sok játékossal, és ez változtat a lehetőségeken” – magyarázza. „Szabályok nélkül, kis helyen játszva okosabbá, alkalmazkodóbbá válsz, és ha kockáztatsz, a vesztedbe rohansz. Sokan azok közül, akik ma profi kluboknál nőnek fel, speciális játéksémákban szerepelnek és összezavarják a fejüket a különböző pozíciókkal és formációkkal, amivel teljesen leépítik a kreativitást. A futball túlságosan mesterkéltté válik”. Cannavaro gyerekkorában a futball Nápolyban minden volt, csak nem mesterkélt. A város jellege nem is engedte volna, hogy olyan legyen: a scugnizzik egyszerűen csak jól akarták érezni magukat. Ellentétben a gazdag, tollászkodó, képzavaros északi gyerekektől. ,,Emlékszem, hogy játszottunk a Napoli ificsapatával az AC Milan, az Inter, a Juventus ellen és jól látható volt a különbség a hozzáállásban. Mi csak jól akartuk magunkat érezni, őket jobban érdekelték a külsőségek, a szabályok…”- mondja, majd vigyorogva hozzáteszi: “Ők öltönyben és nyakkendőben érkeztek – mi ilyesmit sohasem nem tettünk” Ez a jellemvonás visszaköszön a futballban is. „Ez valóban egy klisé” – ismeri el Cannavaro, ,,bár köztudott, hogy Nápoly Olaszország Brazíliája: a futballja is jobban hasonlít Rióra, mint Milánóra. Ez boldogító, örömteli, a játék miatt. A cél szórakoztatni, cseleket csinálni, jól érezni magunkat…” Rendben, de ha Nápoly Olaszország Brazíliája, akkor a kis Fabio miért akart hátvéd lenni? Elismerő mosoly jelenik meg az arcán, majd egy vigyor és nevetve hozzákezd: ,,Nos, azért vannak jó hátvédek is Nápolyban, mint tudod. Tény, hogy a nápolyi nevelésnek tradíciója van, Ferrarával, Bruscolottival. Úgy is mondhatnánk, hogy különösen figyeltek azokra a gyerekekre, akik tudnak védekezni is” – teszi hozzá, szinte óvakodva, nehogy véletlenül szenteskedőnek tűnjön. ,,És talán az, hogy bennem megvolt az a fegyelmezettség, ami a többi gyerekben nem.” De Cannavaro hőse nem egy védő volt. Sem egy fegyelmezettsége miatt híres ember. De hogyan is lehetett volna, ha egyszer Maradona játszott Nápolyban? Cannavaro szobája Maradona-poszterekkel volt tele – legalábbis addig, míg ki nem költöztették onnan a nappaliba, hogy helyet adjon egyre növekvő családjának. Kevés dolog változott azóta: manapság egy fénykép függ a falán olaszországi otthonában. Egy jelenet látható rajta, amelyen a Napoli-játékosok második bajnoki címüket ünneplik a klub stadionjában, a San Paolóban. A lelátók tömve vannak ünneplőkkel, lobogó zászlókkal és a játékosok a vetkőzés különböző stádiumaiban vannak, a fotósok eszüket vesztve üldözik őket körbe a pálya szélén, Maradona pedig sütkérezik a dicsőségben. A háttérben egy kicsi gyerek, egy scugnizzo, arcán akkora mosollyal, mint a város, fel-le ugrál egy Napoli-melegítőben, karjai a levegőben. Fabio Cannavaro az a gyerek, és egy labdaszedő gyerek nagy napja ez. „Maradona isten a nápolyiak szemében” – mondja Cannavaro. „Azokban a hetekben, amikor a Napoli közel járt első bajnoki címének megszerezéséhez, a boltok kirakatában feltűnt egy ima, amely ehhez a különös istenséghez szólt: „Mi Maradonánk/ki vagy a pályán/szenteltessék meg a te neved/jöjjön el a te országod, Nápoly/ne csalódjunk benned/de hozd el nekünk a bajnoki címet! Ámen.” Az ima, természetesen, meghallgattatott. „Maradona történelmet írt. 80 éven keresztül mindig csak szenvedtünk, küzdöttünk a kitaszítottság ellen, míg vele hét év alatt kétszer megnyertük a bajnokságot, egyszer az UEFA-kupát és kétszer az Olasz Kupát – mondja Cannavaro. „Én is rajongó voltam, s azok az évek Maradonával hihetetlenek voltak. Különösen az volt felemelő, amikor megnyerték a Scudettót.” Ekkor előrehajol és halkan, mintegy titkot közölve mondja: „Tudod, az egy hatalmas buli volt, amelyre minden játékost és minden labdaszedő fiút is meghívtak…Képzelheted, 12 éves voltam.” 12 éves voltál, Napoli-szurkoló és hivatalos voltál egy közös bulira Diego Maradonával?! Egy vakító fehérségű, hatalmas mosoly ül ki Cannavaro arcára és felcsillan a szeme. „Perfetto, huh?” Nos, igen, mondhatni. Apja tehetséges helyi futballista volt, s öccse, Paolo Cannavaro jelenleg is a Napoli védője, akivel együtt játszott a Parmában, amelyből Fabio hamarosan kitűnt, de semmiképpen nem a testi adottságai miatt. 176 cm-es magasságával őszintén szólva egy kissé alacsony középhátvédnek, mégis ritkán veszít párharcot a levegőben – amit el akar érni, eléri. És hogy vált ilyenné? Állandóan dobálták gyerekkorában? „Nem, nem, nem” – tiltakozik nevetve. „Apám jó helyi futballista volt, hozzám hasonló kvalitásokkal. Ez a génjeimben van. Mindenki azt meséli nekem, úgy ugrott, hogy valósággal szárnyalt; tőle örököltem ezt. Eleinte kételkedtek bennem az emberek a magasságom miatt, de a felugrásaim és a gyorsaságom kompenzálták ezt a hátrányomat. Amúgy jobboldali középpályás voltam eredetileg. Elődöntőt játszottunk egy alkalommal egy U17-es nemzetközi tornán, az ellenfélnél volt egy jó csatár, és azt mondta az edzőm, hogy kövessem mindenhová – így lettem védő. Megtanultam az emberfogást és fejleszteni kezdtem a megelőző szereléseket és a felugrásaimat.” „Ezen kívül fontosabb az ütemérzék, mint a magasság. Ez az én játékomnak a kulcsa. Minden, de minden a ritmusérzéken múlik és ez nem olyasmi, amit meg lehet tanulni – erre születni kell. És a fiatal Fabio nem is volt rest kihasználni ezt – bárkivel is találta magát szemben. Egyik történetből legenda lett. Amikor 18 évesen az első csapathoz hívták, Cannavaro első feladata az volt, hogy ő fogja Maradonát. Nagy hévvel látott munkához. Talán túlságosan is nagy hévvel, mert az edzői stáb egy tagja rászólt, hogy most már kicsit hagyja levegőhöz jutni Diegót. Maradona viszont, ha kelletlenül is, így szólt Cannavaróhoz: „Folytasd így tovább” Az edzés után Cannavarónak adta a cipőjét. Utóbb szeretettel emlékezett vissza a jelenetre: „A kölykök mindig pánikba estek, ha velünk edzettek – a legtöbb akkor is, ha csak meglátott engem. De az egyik gyerek más volt, mint a többi, kicsi legény volt, de valahogy hatalmasnak látszott. Mindig, miután láttam őt, azzal az érzéssel távoztam, hogy egy igazi jelenséget láttam.” És ez a jelenség egyszer csak azon kapja magát, hogy már a felnőtt csapatban mutatkozik be a David Platt-féle Juventus ellen 1993 márciusában (4–3-as vereség a vége) és megszerzi a megfelelő alapokat a következő évre. Hét év következett a Parmában, aztán kettő az Internazionaléban és kettő a Juventusban, mielőtt a Real Madridhoz került. A nyári világbajnoki döntő volt a 100. mérkőzése az olasz válogatottban és az általa vezetett védelem mindössze egy gólt kapott akcióból a torna hét meccse alatt. Csupán egyetlen játékos szerepelt többször az Azzurik mezében – Paolo Maldini, 126 alkalommal. De Maldini sohasem lett világbajnok. „Különös érzés” – tűnődik Cannavaro, ahogy visszagondol arra a július 9-i utolsó sípszóra, a pillanatra, amikor megnyerte az álomdöntőt – a francia-olasz döntőt, amelyet bevallottan már a 2002-es világbajnokságon is szeretett volna, négy évvel korábban. „Annyira boldog vagy, hogy ne is tudod, hogyan reagálj erre. Nem is vagy tudatában annak, hogy mit tettél, ettől olyan nagyszerű. Csak később, mikor visszanézed videón és olvasod a lapokban, akkor tudatosul benned, hogy mit is tettél.” Az, hogy Cannavaro nápolyiként, egy megosztott ország kapitányaként vezette Olaszországot a világbajnokságra, még különlegesebbé teszi ezt a diadalt, egészen más dimenzióba helyezi. A nápolyiak, akiket az ország többi részén megvetnek, nem tartanak olasznak, száz és ezerszámra özönlötték el az utcákat, hogy megünnepeljék a diadalt. Bár attól, hogy egy földijük emelte a magasba a trófeát Berlinben, s ez büszkévé tette a nápolyiakat, még nem váltak „olaszabbá” – állítja. „Ez inkább”- mondja, „a város egyfajta bosszúja volt” Ez emlékezteti Cannavarót egy másik időszakra, egy meccsre Maradona főszereplésével, amelyen ő még labdaszedő fiúként vállalt szerepet: az 1990-es világbajnokság nápolyi elődöntőjére. A meccs előtt Maradona úgy próbált szurkolókat toborozni Argentínának, ahogy csak ő tudott. „Az év 364 napján Olaszország többi része szarba se néz titeket. Erre az egy napra, mára azt akarják, hogy legyetek olaszok és támogassátok a csapatukat” – mondta a város lakóinak. „Ne tegyétek! Én nápolyi vagyok az év 365 napján: én egy vagyok közületek. Támogassátok Argentínát!” Ez nem szemrehányás Cannavarótól. Inkább egyfajta csodálat. „Ez bátor tett volt Diegótól” – mondja. „Nápolyinak mutatta önmagát és ezzel okosan átállította a szurkolókat a saját oldalára. Többen drukkoltak Argentínának, mint Olaszországnak” De hogy tett Fabio? „Én Olaszországnak szurkoltam, mert olasz vagyok.” – válaszolja. „Bár úgy készültem, hogy mindenképpen csak nyerhetünk, bármi történjen is. Ha ki kell kapnunk, azt akartam, hogy tőle kapjunk ki. Napoli-szurkolóként nem olyan fájó kudarc ez, mert a mi Diegónk jutott a döntőbe.” Cannavaróval nem volt ilyen nagy dilemmája a városnak; az ő hősük egyben Itália hőse is volt. „A világbajnoki győzelem után több mint 100 ezer ember gyűlt össze Nápolyban a köszöntésemre.” – mondja. „Akármelyik klubhoz is tartoztam éppen, az emberek engem mindenhol nápolyiként kezeltek. Ez időnként diszkrimináló volt ugyan, de mindig inkább ösztönzőként hatott rám. És játékosuk iránti szeretetük talán segítette a nápolyiak jobb beilleszkedését is Olaszországban. Talán.” Talán igen, sőt még egy kicsit a világgal is sikerült talán jobban elfogadtatnia az olaszokat a nagy futballbotrány kellős közepén. Mert miközben Cannavaro visszautasítja a vádakat, miszerint Olaszországot a világbajnokságon nem szerette senki, dühíti is az a bánásmód, ahogy az olaszokat a menetelés során ábrázolták és kezelték – a vesztegetős-lövöldözős ügyektől kezdve a Moggi-ügy kirobbanásán át Materazzi Zidane általi lefejeléséig; mintha senki nem akarta volna észrevenni és elismerni Olaszország diadalát. „A világbajnokságon sok Juventus-játékosnak bizonyítania kellett, hogy sikereiket a zöld gyepen érték el, és nem azon kívül” – mondja. „Mi hittünk abban, hogy a bajnoki címünk jogosan a miénk. Nem az Inter volt az a csapat, amelyik feljutott a csúcsra, ők azt a bajnoki címet a hatóságoktól kapták. Mi nyertük meg kétszer egymás után a bajnokságot, mégsem kaphattuk meg, mert minket segítettek. „Valójában” – mondja, „ez, amit állítólag értünk, a nevünkben tettek, inkább hátráltatott, mintsem segített volna minket, mert egy ellenhatást váltott ki és mi fizettük meg érte a számlát. Arról van szó, hogy egyesek visszaéltek a hatalmukkal, nem a megvett mérkőzésekről van itt szó, és így olyan érmektől fosztottak meg minket, amelyeket megérdemeltünk.” És Cannavaróban egy ideig ez az egész Moggi-ügy leginkább az összetartozás érzetét növelte és a vágyat arra, hogy világbajnoki címre vezesse Olaszországot; de egyértelműen úgy érzi, hogy mások ezt magyarázatként használják Olaszország sikereire azáltal, hogy úgy állítják be, mintha voltaképpen a bundabotránynak köszönhetnék a sikert. „Ez csak egy klisé. Bár lehet, hogy ez a botrány volt annak a ragasztónak az utolsó darabja, amely végül egyben tartott minket, de önmagában ez nem hozna mozgásba egy csapatot, hogyha nem működne önmagától is. Jól játszottunk két éven keresztül. Megvertük Hollandiát és Németországot és nagyon simán megnyertük a selejtezőcsoportunkat. Jó játékosaink voltak és egységesek, fegyelmezettek és motiváltak voltunk. Ha egy dolgot kellene kihangsúlyoznom, akkor ez volna az. Mindenki más azonban természetesen Marco Materazzi Zinedine Zidane általi lefejelését hangsúlyozta ki. Cannavaro kitartóan állítja, hogy nem látta a lefejelést – „de hallottam”- teszi hozzá. Amit viszont nem hallott, az a sértés Materazzitól, és nem is foglalkoztatja úgy ez a kérdés, mint a világot. Szájról olvasókat alkalmaznak, meg heves viták folynak erről, miközben az emberek elfelejtették azt, hogy Olaszország nyerte a világbajnokságot. „Nem jó érzés, hogy a média többet foglalkozik Zidane-nal, mint azzal, hogy mi megnyertük a világbajnokságot” – mondja, majd rövid szünet után gyorsan, hevesen, szinte spontán hozzáteszi: „És az, hogy a FIFA elnöke nincs jelen a trófea átadásán, hát az elég erős. Életedben csak egyszer vagy világbajnok, és az, hogy ő nincs ott, egy szegénységi bizonyítvány.” A FIFA sohasem adott magyarázatot Sepp Blatter hibájára, amiért nem adta át a trófeát Cannavarónak. Az a szóbeszéd járja, hogy egy különleges díjátadó ünnepséget terveztek Franciaország számára Zidane visszavonulása alkalmából és Blatter egyszerűen túl ideges lett a bemutató kényszerű elmaradása miatt, és semmi kedve nem volt Olaszország győzelmét látni, mert a bundabotrány miatt ez rossz reklám a FIFA-nak is. Cannavaro azt mondja, hogy ő nem tudja, miért követte el Blatter ezt a hibát, de hozzáteszi: „Ez a világbajnokság – a FIFA legfelsőbb vezetőinek ott kell lennie. Nem tüntették fel ezzel jó színben magukat a világ előtt.” És dacolva teszi hozzá: „Így még büszkébbek lehetünk arra, amit elértünk; ez ugyanis jól jelzi, hogy nekünk teljesen egyedül kellett harcolnunk, mindenki ellen” Még ha ahhoz ragaszkodik is Cannavaro, hogy a Moggi-ügynek kevés hatása volt a világbajnokságra, azt elismeri, hogy a klubkarrierjét alaposan megváltoztatta. A Juventus Serie B-be való visszaminősítésével elkezdődtek a távozások. Európa legnagyobb klubjai pedig kihasználták az Öreg Hölgy kiárusítását. Lilian Thuram és Gianluca Zambrotta a Barcelonához távozott, Patrick Vieira és Zlatan Ibrahimovics az Interhez, Fabio Capello edző pedig a Real Madridhoz került Ramon Calderon szavazatszerző kampányának részeként. Cannavaro követte őt csapattársával, Emersonnal, együttesen 23 millió euróért. Arra a kérdésre, hogy akkor is elhagyta-e volna a Juventust, ha nincs a botrány, Cannavaro feltűnően nyíltan válaszol: „Nem, nem. És ez nem csak rám vonatkozik: minden akkori játékosunk ott volna még. Erős csapatunk volt, boldogok voltunk és jól játszottunk. Senki sem távozott volna.” Ha ez magyarázat is arra, hogy miért is távozott, arra még nem magyarázat, hogy miért pont a Madridot választotta. Végül is, három éve nem nyertek semmit, ez valami viccbe illő és Cannavarónak más ajánlatai is voltak. „Komolyan tárgyaltam a Chelsea-vel is, de végül nem mellettük döntöttem” – fedi fel. Miért? „Mert ott nincs Capello”. Ez ilyen egyszerű? „Igen.” Épp a Mirasierra Suites luxushotelnél vagyunk, s hallótávolságon belül Capello siet el mellettünk egy gyors „jó estét”-et dobva, útban a délutáni edzői értekezletre, de hiszünk Cannavarónak. Nem arról van szó, hogy hízeleg a főnöknek, még akkor is, ha cselesen behallatszik: „Capello értékel engem és ismer engem. Ez segít megtalálni a helyemet, segít a beilleszkedésben és kevesebb dolog miatt kell aggódnom.” – mondja. És van egyéb oka is: az az érzés, hogy a Chelsea nem tett elég erőfeszítést. „Mind a Madrid, mind a Chelsea jó választási lehetőség volt: mindkettő jó város, jó klub” – mondja. „Anglia érdekelt volna engem. Szeretem az angol futballt, a játékosok mindent megkapnak, a szurkolók a tenyerükön hordozzák őket. Biztos vagyok benne, hogy kiváló tapasztalatokat szerezhettem volna ott, s kipróbálhattam volna, hogyan illik a stílusomhoz. De a Chelsea érdeklődése nem volt olyan mértékű, mint a Madridé és végül ez volt a döntő – valamint Capello.” „Az nem számít, hogy a Madrid három éve nem nyert trófeát”- teszi hozzá. „Ez benne a kihívás, és a Real Madrid mindig egy fontos klub marad, talán a leghíresebb a világon. Potenciált láttam a játékosokban, a létesítményekben és az edzőben, és elégedett voltam azzal, hogy a Madrid olyan sajátosságokat látott bennem, amelyekkel be fogok tudni illeszkedni Spanyolországban.” Különben is, csak egy kis olaszos rafinéria kell ahhoz Cannavaro szerint, hogy a Madrid visszatérjen a legjobbak közé. „Erősek vagyunk” – mondja, „csak egy kicsit olaszosabbnak kellene lennie a Real Madridnak.” Világos, hogy mit akar ez jelenteni: „Olaszországban többet számít a taktika és az erőnlét, és sokkal eredményorientáltabb a futball. Az elmúlt 2-3 évben a Madrid nem nyert semmit, ez most a legfontosabb dolog. Eleinte kevésbé lesz látványos a játék, de az eredményekkel majd jön a magabiztosság is, s következhetnek az igazi előadások. Lehet, hogy ez nem olyan vonzó, de hatásosabb. Különben is, mi a jó a futballban? Hát győzni. Ha 80 százalékban birtoklod a labdát, de nem rúgsz gólt, mit érsz vele? Capello, mondja, új mentalitást fog bevezetni, új módszereket. „Nagyon egyenes elvei vannak. Ő pragmatikus ember, nem díjaz bizonyos viselkedéseket és néhány dolgot megváltoztatott. Mint főnök, csaknem ijesztő. Nagy elvárásai vannak. Légy mindig pontos: ha 11 órakor edzünk, az azt jelenti, hogy kereken 11-kor már mindenki készen álljon. Ha késel öt percet, az a tiszteletlenség jele.” A futballhoz való viszonyulás Olaszországban – akárcsak Nápolyban – sokkal komolyabb, mint Spanyolországban. Cannavaro még csak rövid ideje van itt, de ez a különbség szembetűnő. „Olaszországban mi egész héten a meccsre gondolunk. Itt mi egy kicsit többet…Itt szünetet tart. Pihenünk? „Nem mondanám, hogy pihenünk, de a felkészülés menete különböző. Eleinte a legtöbben lazsálnak kicsit, elég nagy lazaság van.” „Az edzőnknek szokása, hogy magánértekezleteket tart, és itt is bevezeti ezt a szokást. Arra nincs szabály, hogy mi garantálja a sikert, így nem tudhatod, hogy egy-egy változtatás szükségszerűen győzelemre vezet-e, de nála ez a fajta megközelítés évekre visszamenőleg eredményes volt, ezért ugyanezt az utat fogja követni. Azt gondolom, hogy még sokkal több változást fogok látni.” Természetesen az lenne a legjelentősebb változás a Madridnak, ha újra győzni tudna. És ha Cannavaro meg tud felelni annak a különleges kihívásnak, amit a bajnokság, a Bajnokok Ligája vagy az Aranylabda megnyerése jelentene, hiszen nyakában a világbajnoki aranyéremmel, nem sok bizonyítani valója maradna 33 évesen. És mi jön azután? Hátradől az ülésen, elmosolyodik és egyre csak mosolyog. „Nyugdíj”- mondja nevetve, miközben megragadja az edzőzsákját – és megyünk egy utolsó kör a taxiban. „FELESLEGES TUDNIVALÓK” CANNAVARÓRÓL Született: 1973. szeptember 13. Klubjai: Napoli, Parma, Inter, Juventus, Real Madrid 1, Cannavaro nős, felesége Daniela, akit 18 éves korában ismert meg – szerelmes leveleket firkált neki a falra. Van két fiúk, Christian (7) és Andrea (2), valamint egy lányuk, Martina (4) 2, Van öt tetoválása: a felesége és a két fia neve, aztán egy harcos a jobb karján oldalt és egy napocska a jobb lábán 3, 21 alkalommal játszott az U21-es olasz válogatottban és képviselte Olaszországot az 1996-os atlantai olimpián is, mielőtt bemutatkozott a felnőtt válogatottban, 1997 januárjában Észak-Írország ellen Palermóban (2-0) 4, Ciro Ferrarával együtt alapította meg a Cannavaro és Ferrara Alapítványt, a rákkutatás és a nápolyi szegények megsegítésére. 5, Ha nem futballista lenne, akkor pizzasütő – van saját specialitása is, a Pizza alla Cannavaro. „Tele van mozzarellával” – mondja, „mindenből a legjobb kell bele” A barátaim és a szüleim Nápolyból hozzák nekem” Forrás: fourfourtwo.com Fordította: Bodnár Zalán