Az FFT riporterei Dabason jártak
A harmadosztályban játszó Dabas megye II-es második csapata a megye I-es Halásztelket fogadta. A szezonközi felkészülési meccsek minden rettenetes tulajdonsága csak itt, csak most: egy februári szombaton! Az idő tavaszinak télies, télinek tavaszias, közönség semennyi, a meccs pedig a műfüvesen. Mint később megtudtuk: az ország „legendásan legjobb” műfüvesét csodálhattuk meg („van alatta négy centi gumiréteg”) – a Boldogság feliratú serpenyőbe mindössze ezt az egy körülményt tehettük. Ilyen mocsok helyzetben egy zacskó szotyi is boldoggá tudja tenni az embert, a tiltótábla mellett a lábuk közé húzott kukával szotyizgatnak békés kerettagok. Kutyák ugatnak, a pálya túloldaláról pedig, ahonnan hatalmas szalmabálák adják a hátteret, megvadult tyúkok pótolják a tömeg harsogását. „Mi van, kiszorultál a kezdőből? Ez a csapat egyre jobb” – hallatszik egy meccs eleji zrika, majd a vendégek döbbenetesen magas hangú fekete játékosára leszünk figyelmesek, a hazai padnál azért szurkolnak a cserejátékosok, hogy megint kérje a labdát. A halásztelkiek hátán egy helyi borozó hirdetése.
Körülbelül itt adtuk fel a cikk anyaggyűjtését. Mégis mi a fenét lehet itt összeszedni és kitől, ki fog nekünk beszélni a régi nagy meccsekről? A dabasiak halásztelkieknek néznek, és fordítva, megette a fene az egészet, majd kidumáljuk valami egészcikkes allegóriával – de nini, ott egy kocsma! És már jön is a kocsmához tartozó szakállas úriember. Egy kis bizalmatlan bevezető szakasz (addig is úriember), de aztán oldódik, és mesélni kezd. Hogyaszongya: volt olyan élvonalbeli csapat, amelyik itt játszott, és az ultráitól lejöttek páran tárgyalni, mennyi pénzt kapjanak, hogy ne legyen balhé Dabason. Mondtak egy számot, de végül beérték kevesebbel is. A hely igazi focikocsma. Az érdektelen Barcelona lehalkítva duruzsol, a kocsma teljes belső tere fölé egy hatalmas háló van feszítve, ezen pedig mezek, mezek, mezek. Feltűnik, hogy van egy kék dabasi mez – naná, hogy feltűnik, hiszen a Dabas piros-fehér. „Akkor volt kék, amikor a Gyónnal voltunk egyben. Az egy másik csapat” – a magyar futballszínekre fogékony sporttörténészek jegyezzék is fel. (És igen: Dabas-Gyón FC néven vitézkedik egy másik helyi csapat is, a Pest megyei másodosztályban.) Van még egy kék dressz: Feczesin Róbert Brescia-meze. „Ezt egy olaszban dolgozó cukrász hozta, azt mondta, addig maradhat a kocsmában, ameddig én itt vagyok.” Feczesin Róbert István nevű bátyja egyébként itt játszik, és ha valaki nem tudná: a kis Robika is itt ért először labdába, itt lépett az Aranylabda felé vezető útra: Dabasról igazolt az Újpestbe.
„Az úgy van, hogy nálunk nincs ilyen, hogy technikai vezető meg mindenféle tisztség, ami viszi a pénzt. Nálunk olyan van, aki dolgozik, társadalmi munkában, és hozza” – avatnak be az FC Dabas sikereinek hátterébe. Az öt év után edzőváltáson áteső csapat a 14. helyen áll az NB III-ban – viszont bent fog maradni, és ha nem marad bent, akkor is tagadhatatlan, hogy a dabasi futball nem egy Isten háta mögötti ügy. Itt ez mindenből érződik. A kocsma tele van korábbi plakátokkal, Dabas-sapkával, Dabas-bögrékkel, Dabas-kulcstartókkal, Dabas-pólót lehet venni – és a színek összhangban vannak a berendezés színeivel. Le is vetetünk néhány kupát fényképezni! „Legalább el lesznek törölgetve.”
A 16 ezres város négy jókora falu egyesüléséből jött létre, erre a komplexumra pedig, ami itt van, az ország három-négy megyei jogú városa is rábólintana. És nem azért, mert hipermodern (nem az), hanem mert élet van benne. („Amikor ifimeccs van, lejönnek Pestről a szülők, hát el vannak ájulva.”) A klub története is jelentős. Dabas volt a(z akkor éppen NB II-nek nevezett) harmadosztály bajnoka, és egy évtizeddel ezelőtt szerepelt a másodosztályban is, ami nagyfegyvertény egy ekkora település csapatától. A klubházba kéretjük magunkat. A kocsmát addig bezárják, és feltárul előttünk a dabasi futball kincseskamrája. Mindenféle kupa szépen elrendezve, plakátok, aláírt csapatfotók, és egy nem működő sörcsap, ami csak ideiglenesen állomásozik itt. Velünk együtt vezetőnk is ihletetten nézi a polcot, és felrémlenek benne régi pillanatok. „Hej, a bodajki Sandokan sörözőben milyen buli volt, ha én azt elmondanám…!”
Viszont nem beszéltünk még a stadionról. A kilencvenes években épült, fémszerkezetű, párezres, szerintünk csodás hangulatra is képes, takaros kis stadion. Van mellette még egy füves pálya, meg ugye a „világ legjobb” műfüvese. A komplexum fejlesztés előtt áll, lesz játszótér, medence, minden, ami csak elengedhetetlenül szükséges a futballhoz. Egy hazai játékos sétál át a stadion gyepén, az öltöző felé tart. „Mennyi?” „Sorry, parlo italiano.” Kifelé két dolog jutott eszünkbe. Az egyik, hogy a kicsit angol hangulatú stadiont és környékét erősen féltenénk a szokásos EU-pénz-elköltős-az-erdőt-is-lekockakövezős fejlesztés-modernizálás-funkcióbővítéstől. A másik, hogy reméljük, jó sokáig ott marad az a Feczesin-mez a helyén. Minarik Ede
A teljes cikket nyomtatott formában is elolvashatod a FourFourTwo magazin 49. lapszámában!
