Azok a legendás grundok

---

Az újkori debreceni labdarúgás korszakos alakja, a klubtörténet első bajnokcsapatának (2005) oszlopa tősgyökeres debreceni gyerek, és az 1970-es évek végén, a ’80-as esztendők elején természetesen a hajdúsági városban sajátította el a sportág alapjait. „Egyéves voltam, amikor a város Vénkert néven ismert részére, az ottani lakótelepre költöztünk – mondja a FourFourTwo-nak a négyszeres magyar bajnok, 11-szeres válogatott, 1996-ban az Év magyar labdarúgójának választott Sándor Tamás. – Akkoriban kezdték kiépíteni, de játszótér már volt, tőlünk mintegy kétszáz méterre, oda jártunk le a bátyámmal, elsős iskolás, vagyis hatéves korom óta. Azelőtt csak azt engedték a szüleim, hogy a házunk előtt játsszak, mert a grundhoz át kellett menni egy zebrán, azt pedig veszélyesnek tartották, pedig akkoriban még alig-alig járt arra autó. Mindenesetre kezdetben ott lábtengóztunk vagy fejelgettünk.”
Az iskolás években aztán már jöhetett a grund, ami egy vasráccsal elkerített pálya volt, területe nagyjából 20×10 méteres. Talaja pedig természetesen a klasszikus bitumen. „Kézilabdakapu volt rajta, háló persze nem. Szerencsére súlyosabban sohasem sérültem meg, de aki focizott már betonon, pontosan tudja, milyen érzés elesni rajta, szépen leviszi a bőrt. A megfelelő koordinációs mozgás elsajátításában sokat segített, hogy ott meg kellett tanulnom talpon maradni, ezáltal jobb játékossá is váltam” – magyarázza a DVSC-n kívül a Torinóban, a török Genclerbirligiben és az izraeli Beitar Jerusalemben is megforduló középpályás.

Sándor Tamás még több élményét elmeséli a FourFourTwo aktuális számában. Keresd az újságosoknál!