Szabó László, az FFT állandó jegyzetírója most már a Magyar Paralimpiai Bizottság elnöke is (fotó: FFT)
A Magyar Paralimpiai Bizottság (MPB) rendkívüli közgyűlése hétfőn a botrányok miatt lemondott Gömöri Zsolt után Szabó László újságírót, kommunikációs szakembert választotta meg a szervezet elnökévé.
Szabó László egyéb munkái mellett állandó jegyzetírja a FourFourTwo magazinnak is.
Legutóbbi jegyzetét most teljes egészében közöljük:
Az imázs növelésébe ugyanúgy be kell ruházni, mint a pályaépítésbe vagy az utánpótlásképzésbe
Három éve a Magyar Labdarúgó-szövetség felkérésére a Pécsi Tudományegyetem nagyszerű professzora, Törőcsik Mária vezetésével kutatás készült arról (is), hogyan ítéli meg a magyar társadalom a hazai labdarúgást. A tanulmánynak sok drámai tanulsága van, egyet emelek ki közülük. A megkérdezett szülők 49 százaléka egyáltalán nem szerette volna, hogy fia-lánya versenyszerűen futballozzon. Az okok egyszerűek: a futball mint közeg taszító, szereplőinek „imázsa”, a róluk a társadalomban kialakult kép minden, de nem vonzó. A magyar anyukák-apukák fele nem szeretné, ha gyermeke ebben a világban nőne fel, ha a futball vezetői, edzői, profi játékosai lennének a nevelői, ők válnának a példaképeivé.
Borzasztó helyzet ez, a sportág jövője szempontjából sokkal aggasztóbb, mint a futballpályák még mindig rettentően alacsony száma, a modern edzői-pedagógusi tudás vészes hiánya, a foci sok tekintetben átláthatatlan pénzügyi háttere. Ugyanis a fentiek nem könnyen, de belátható időn belül pótolhatóak, javíthatóak. Ám a sportág társadalmi megítélésének megváltoztatásához akár évtizedek is kellhetnek. Természetesen kidolgozható és végrehajtható erre is hatékony cselekvésrend. Mit sem ér azonban a jól kidolgozott stratégia, ha maguk a szereplők nem értik meg, hogy miért is van szükség arra, hogy megjelenésük, nyilatkozataik, magatartásuk, az általuk a sportágról sugallt kép pozitív, szimpatikus, megnyerő legyen.
Hosszan nem untatnék senkit azzal a közhellyel, hogy a felgyorsult világban, amikor minden csatornán nulla-huszonnégyben ömlik ránk az információ, milyen jelentősége van a legapróbb gesztusnak is. A futballista, az edző minden tette, mozdulata, szava fényképezőgép, kamera, diktafon előtt zajlik, nincs rejtett pillanat. A mérkőzést – még egy magyar bajnokit is – 10+ kamerával közvetítő televízió, az edzésen fotózó vagy a sajtótájékoztatón elhangzottakat mobiltelefonja diktafonjával rögzítő újságíró, a mindent fényképező és azokat a fészbukon azonnal közzétevő szurkoló előtt nincs rejtett momentum. A futball szereplőinek meg kell szokniuk, hogy minden egyes másodpercükért felelősséggel tartoznak. Ráadásul nemcsak maguknak, hanem klubjuknak, sőt az egész ország futballjának.
Persze elintézhető lenne mindez azzal, hogy ha minőségi a labdarúgás, akkor kit érdekel, hogy káromkodik a játékos, orrot túr az edző, suksüköl a klubtulajdonos. Az a helyzet azonban, hogy a minőségi futball együtt jár azzal (is), hogy a fentiekről szép lassan leszoknak vagy leszoktattatnak a sportágban dolgozók. Nyilván vannak példák klasszis játékosokra, trénerekre, akik törik a nyelvet, nekimennek a pálya szélén őket kritizáló szülőknek, elszeretik játékostársuk feleségét, mata részegen támolyognak a kupadöntő előtti hajnalon. De általában azért úgy fest a dolog, hogy aki tisztában van vele, példaként állíthatják gyerekek elé, aki a közösség vagy éppen a klubba befektetők pénzét teszi kockára meccsről meccsre, aki tudja, hogy százezrek vagy milliók nézik minden mozdulatát, az azt is felméri, hogy mindez milyen felelősséggel jár. És igen: elegánsan és mértéktartóan öltözik fel. Megtanul nyilatkozat közben harmincnál több szót használni, miközben mindig mosolyog, és mindig sportszerű. Ügyel arra, hogy tekintélyét, ismertségét, pénzét a közösség számára hasznos célok érdekében is használja: jótékonykodik, szép és fontos ügyek mellé áll oda. És mindezt nemcsak a maga érdekében teszi, hanem azért is, mert felméri, hogy egy évszázados hagyományú sportágnak, a világ legismertebb és legszeretettebb játékának reprezentánsa.
Nem állítom egyébként, hogy mi, magyarok e téren nem léptünk előre az utóbbi években. Nem állítom azt sem, hogy nem értik jobban a sportvezetők, de akár maguk a játékosok is a fentiek fontosságát. De ugye az, hogy értik vagy érteni vélik, fontos, de még nem minden. Tenni kell érte. A futball imázsának növelésébe is be kell ruházni. Ugyanolyan ez, mint a pályaépítés vagy az utánpótlásképzés. Ha nem fordítunk gondot és forintokat arra, hogy a „termék”, a magyar labdarúgás szerethető és szimpatikus legyen, akkor nem fogunk tudni kivenni belőle. El kell érni: a szülők örömmel engedjék el, sőt ösztönözzék a gyerekeiket arra, hogy futballozzanak.
Sokan képzelik persze azt is, hogy egy termék eladható pusztán a reklámmal, az imázzsal. Én nem hiszek ebben, ez legfeljebb ideig-óráig megy, előbb-utóbb a vevők rájönnek, hogy valamilyen hamis vackot akarnak rájuk sózni. Biztos vagyok azonban abban, hogy Löw eleganciája, Klopp őszinte szenvedélye, Guardiola precizitása, Mourinho szókimondása, Gerrard, Totti vagy Dárdai klubhűsége a tudásukon, sikereiken túlmutató tőkét halmoz fel országuk, klubjuk számára. És most ne legyintsen a kedves olvasó, hogy hol vagyunk tőlük, miért őket tekintjük követendő példának. A hideg ráz ki ezeket a véleményeket hallva: a sportban – a józan ítélőképességet ugyan mindig megtartva – csakis a legjobb teljesítményre és a végső győzelemre szabad törekedni. Legyen hát ez így abban is, hogy futballunk szereplői belső értékeiket, etikájukat és magatartásukat tekintve a legkiválóbbak közé tartozzanak! a szerző Szabó László kommunikációs szakember
Szabó László még ennél is újabb jegyzetével találkozhatnak a FourFourTwo pénteken megjelenő, augusztusi lapszámában is.
