A meggypiros 2-es leoltotta a villanyt…

Buzánszky Jenő (1925-2015)

Kihunyt a bányászlámpa lángja, egy percre sötétség borult a világ labdarúgására. Nálunk, természetesen sokkal tovább tart majd a sötét, ám azt hiszem, nincs az a cseppnyi, akár talpalatnyi része a világnak, ahol a hír vételekor legalább egy pillanatra ne hunytak volna ki a fények (ha máshol nem, akkor egy generáció még élő tagjainak a szemében), vagy ahová ne jutott volna el a hír, és ahol ne lenne legalább egy ember, aki pontosan tudja, ki volt az az ember, aki azonnal Grosics Gyula után következett abban a névsorban, amely kötelező tananyagként épült be a futballszerető emberek tudatába. Amire eddig még soha sem gondoltam, az 2015. január 11-én késő este bekövetkezett, egy olyan csapatot, amelynek, mint tudjuk „Au” volt a vegyjele, a jövőben akár már ebben az összeállításban is pályára lehet küldeni: Zakariás – Bozsik, Kocsis, Lóránt – Budai, Lantos – Czibor, Hidegkuti, Puskás, Grosics, Buzánszky. Mi ez az őrület, horkanhat fel (teszem gyorsan hozzá, joggal) bárki, mondván: „Zakariás a kapuban? Kocsis „Kocka” mint középhátvéd? És mit keres a Grosics balkötőben? De a végső téboly, Buzánszky a balszélső?…” Parányi túlzással akár azt is mondhatnám, az ő korukban sok olyan válogatottja volt a világnak, amelyet ebben az összeállításban is tönkre vertek volna. Azt nem tudom, hogy Zakariás kapuskodását valamint a Budai, Lantos „fedezetpárt” kibírta volna-e a csapat, de azt kevesen tudják, hogy Grosics milyen jól játszott a mezőnyben is (nem véletlenül hívták „negyedik hátvéd”-nek), Czibornak pedig néha oly mindegy volt hova állítják, úgyis ott tűnt fel a pályán, ahol éppen kedve támadt, arról már nem beszélve, hogy a 6:3-as angolok elleni meccsen, Puskás visszahúzós álomgólja előtt, a jobbszélen elfutva gurította a labdát Öcsinek, a berni vb-döntőn meg még „hivatalosan” is jobbszélsőt játszott… Oldjuk fel a rejtélyt: nem egy égi, önképzőköri futballedző próbált ki új variációt, bebizonyítandó a világnak, hogy Sebes rosszul rakta össze az Aranycsapatot: ők érkeztek ebben a sorrendben tréningre az égi öltözőbe. Buzánszky jött utoljára. Rá maradt a szerep, abban a helyzetben, amikor azt szokták mondani: „Az utolsó oltsa le a villanyt…” Persze, csak az Aranycsapat klasszikus tizenegyéből volt ő az utolsó, mert a kerettagok közül Várhidi Pál és Tóth József még szerencsére közöttünk vannak. Éppen ő, aki mindig a legpontosabb, a legszorgalmasabb, a legodaadóbb, a legfegyelmezettebb volt közülük. Valami olyasmit mondott a társaságnak hogy nagyon elhúzódott az élménybeszámolója valahol egy világvégi kultúrházban, ő jelezte ugyan a szervezőknek, hogy „Mennem kell, mert az Öcsi morogni fog…”, de azok még mindig a berni vb-döntő részleteire voltak kíváncsiak, meg arra, miért kellett mindig kötelezően kikapnunk a szovjetektől… Öcsi, persze morgott: „Ne dumálj annyit bányász, senki sem kíváncsi a süket szövegedre, ott a mez, vedd fel, aztán ha egyszer letudod szerelni a balszélsőt tiéd az egész prémium!” Jenő (egészen pontosan úgy, ahogyan tette, amíg tehette ítt a földi tájakon), persze azonnal visszaszólt egy cifrát, „Pocakos, te ne beszélj, látom, már két 5-ös futball-labda van a dresszed alatt…”, amire már Puskásnak sem volt kontrája, így aztán fogták magukat, kimentek arra a néhány száz nézetméternyi helyre, ahol a világon senkitől sem kellett tartaniuk, és amikor a kezdéshez felálltak már nem hiányzott senki… Grosics állt a kapuban, Buzánszky volt a jobbhátvéd, és Czibor is visszament a balszélre. Mert amikor az ő szintjükön igazán komolyra fordul a játék, akkor a rend a zsenikre nézve is kötelező. Sajátos, belső törvényekkel bíró rend ez, amely egyedi módon engedélyezi akár a legnagyobb rendetlenséget, mi több, néha még a káoszt is, ám mindig kell valaki, aki egy ponton azt mondja akár a koronás zseniknek is, hogy megállj, eddig és ne tovább! Buzánszky Jenő az ilyen megálljt parancsolni tudó játékosa volt a valaha létezett legjobb magyar futballcsapatnak. Távoztával lelkünkben tökéletesen feje tetejére állt a világ rendje, hiszen milyen csapat az, amelyik nincs többé? És egyáltalán. Létezik az, hogy az Aranycsapat többé már nem létezik? Egy olyan csapat, amely úgy épült be az életünkbe, ahogyan a tudat, hogy a 4-es 6-os villamos jár a Körúton. Tudtuk, pontosan tudtuk, hogy ez a pillanat bekövetkezik egyszer, hiszen a gigantikus nagyregény utolsó fejezetének legutolsó bekezdését Jenő bácsi sajnos már tavaly év végén elkezdte írni, mégis valami vakhit élt bennünk, hogy amíg annál frappánsabb befejezés, minthogy az utolsó szereplő is távozik a színről, nem jut eszébe, addig nem teszi le a tollat, és valami rá oly jellemző csibészes, odakacsintós slusszpoént azért még tartogat számunkra. Leginkább mondjuk azt, hogy felgyógyul és még minimum tíz-vagy tizenöt évig meséli országnak-világnak, hogyan öklelte fel Fritz Walter Grosicsot a németek második gólja előtt… Ugye, megbocsátja nekem a tisztelt olvasó, ha nem untatom olyan minden valamire való sportkönyvből kiolvasható adatokkal, mint a kezdeti dombovári évek (amely Újdombovár volt, amúgy), a pécsi időszak, a dorogi kötődés, vagy, hogy „ő volt az Aranycsapat egyetlen vidéki tagja”, netán az álom tizenegy valamennyi olyan mérkőzésének ilyenkor szinte kötelező felidézése, amelyeken Buzánszky Jenő szerepelt. Úgy érzem most fontosabb elmondani, hogy azon kivételes emberek egyike volt, aki pontosan tudta a helyét a világban. Nem akart soha többnek látszani, mint amekkora volt, de azt mindig és mindenkitől teljes joggal megkövetelte, hogy akkorának lássa, amekkorának futballista-pályafutása és emberi magatartása alapján nem hogy kell, hanem egyenesen kötelező látnia. Talán ez volt sikereinek a titka Puskásék között is. Már a csúcsok csúcsán járt a csapattal, de még mindig nem gondolta azt, hogy ő is egy olyan labdazsonglőr, mint amilyen mondjuk Bozsik, Kocsis, Puskás, vagy Hidegkuti; egyetlen zokszó nélkül tűrte a több mint egy évtizeden át szüntelenül rázúduló zrikát „bányász” mivoltáról, de soha sem megalázkodva, közel sem meghunyászkodva, soha sem azért, hogy közöttük maradhasson. Volt egy pont, amikor akár Puskásnak, akár Czibornak legalább olyan keményen szólt vissza, ahogyan az NB I, Európa vagy éppen a világ éppen vele szembejövő balszélsőit szerelte le. Amit ő Puskásék zsenialitásához hozzá tudott adni, a megtörhetetlen akarata, a keménysége, a szilárdsága, a kivételes gyorsasága, remek helyezkedő képessége, és (bár ezzel nem szoktak szélsőket leszerelni) bármilyen hihetetlen, de az adott esetben a velük való szembeszállás, a kesztyű felvételének merészsége volt. Ezért is tisztelték, becsülték, szerették és (Sebessel együtt, persze) tartottak ki mellette 49 válogatott mérkőzésen át, holott az is tény: az Aranycsapatba talán éppen az ő posztján lett volna a legnagyobb esélye sokaknak bekerülnie. Mégsem ingott meg egy pillanatra sem a helye, mert testileg szinte sebezhetetlen, lelkileg megingathatatlan, elbizonytalaníthatatlan volt. Nemcsak a világban, hanem a világ legjobb futball válogatottjában is mindig pontosan tudta, hogy mi a szerepe, hol a helye, mikor, mit várnak el tőle, és ő mindig kifogástalanul, maradéktalanul teljesített. Mindeközben (közel sem mellékesen) világhírűvé tette Dorogot. Kötve hiszem, hogy ennek a voltaképpen kis magyar bányászvárosnak a nevét leírták volna-e valaha a világlapok annyiszor, mint tették „a dorogi Buzánszky”-t emlegetve, amelybe persze a szintén dorogi születésű Grosics jócskán besegített ugyan, de miután a kapus hamar elment a városból, a hátvéd viszont élete utolsó napjáig dorogi maradt, érdemei ebben a tekintetben is felülmúlhatatlanok. Dorogot emelte a csillagok közé, már pusztán azzal a ténnyel, hogy minden olyan meccsen játszott, amelyet az Aranycsapat okán máig emleget a világ sportsajtója, miközben megmaradt ugyanannak a szerény „bányásznak”, aki 1947. március 3-án a Győri ETO ellen mutatkozott be az NB I-ben, és 1960-ban vonult vissza. Edző lett, aztán sportvezető, egy idő után pedig amolyan intézmény: „Buzánszky Jenő, az Aranycsapat tagja…” Most érte szólnak majd a harangok. Dorogon a Bányász induló is: „Szerencse fel, szerencse le, ilyen a bányász élete…” Ő meg feszít fent a meggypiros 2-es számú mezben, és ha éppen arra jár egy kósza, eltévedt balszélső azt leszereli.
Most már csak az a kérdés, hogy Bozsikot, vagy Puskást indítsa? Vagy valaki mást? Néha iszonyatos tud lenni a bőség zavara. Mindenki a pályán van…
Lakat T. Károly