Jelenet az 1954-es vb-döntőről: Grosics Gyula kivetődik a kapujából
1954. július 4-én, 17:00-kor kezdődött az 1954-es, svájci világbajnokság döntője, ahol a világháború után a földről felkászálódó Németország, és a verhetetlennek hitt magyar Aranycsapat csapott össze egymással. Nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk: a Wankdorfstadionban – ma már Stade de Suisse – mindenki nekünk szurkolt. Azonban váratlan vereség lett a vége, 3-2 oda, noha a csoportmeccseken még 8-3-ra mostuk le Sepp Herberger csapatát. Akár törvényszerűnek is mondhatnánk a bégeredményt, hiszen minden korszaknak vége szakad egyszer, elég csak idén a spanyolok megalázó, 5-1-es vereségére gondolni a hollandok elleni csoportmeccsen. Attól a mi csapatunk még a világ legjobbja volt, még a németek sem hitték el, hogy nyertek. "Egymást győzködtük, hogy megcsináltuk" – mesélte a ma már 82 éves Horst Eckel, az akkori német csapat jobbfedezete a magyar FourFourTwo-nak Svájcban. Az Aranycsapat már négy éve veretlen, verhetetlen volt. "Azzal győztük le magukat, hogy mi tudtuk, Önök milyen jók, de Önök nem tudták, mi mennyire vagyunk azok" – tette hozzá Eckel. Sportemberi nagyságáról tanúságot téve Buzánszky Jenő hozzátette, hogy már nem érdekel senkit, vajon doppingoltak-e a németek a döntőben (a kutatások szerint igen, méghozzá pervitinnel). "A győztes azt mond, amit akar, a vesztes pedig mondhat, amit akar" – mondta tömören, de kifejezően Buzánszky Jenő, az Aranycsapat jobbhátvédje, Grosics Gyula június 13-i halála után a legendás együttes egyetlen ma is élő tagja. Ma már nem fájdalmas kimondani azt sem, hogy a magyar futball halott. Mert legyünk őszinték: kit érdekel? Horst Eckel őszintén elárulta nekünk, hogy egyetlen jelenlegi magyar játékost sem ismer (honnan ismerne?), holott hatvan éve kívülről fújta a kezdő 11-ünket. "Csak annyit tudok, hogy az Önök focija már nem olyan jó, mint régen. Sőt, olyan nem is lesz soha." Maradjon ez a végszó.
