Tegnap, éppen ezeken a „hasábokon” (egyszerűen félelmetes mennyire nem tud egy magamfajta, papírra nyomtatott újságíráson felnőtt ember elköszönni a belecsontosodott kifejezésektől és fogalmaktól, mondom, mintegy magyarázatként, a hasábokra és az azokat kezdő-záró idézőjelekre) szakítottam a nagy nyilvánosság előtt félévszázados szerelmemmel, Angliával.
Ma már restellem is egy kicsit, az ilyen diszkrét ügyeit az ember intézze a négy fal, no meg a szíve meglehetősen bonyolult viszonyrendszere között, de az Izland elleni vereséggel, no, meg azzal, hogy még csak bele se haltak, olyan szenvtelenül (most mondjam azt, hogy angolosan?) hagyták ott arcpirító szégyenük színhelyét,a nizzai stadion gyepszőnyegét, hogy ötven esztendős együttélésünk egy percig sem tarthatott tovább.
Kiváló kollégám, az FFT online főszerkesztője rám is kérdezett, jelesül: mit csinálok akkor, ha két év múlva mondjuk, világbajnokságot nyernek?
Érdeklődése teljesen jogos volt, igaz nem tudhatta, hogy nálam sem a futballban, sem másban nem létezik visszaszeretés.
Tizenhat évesen még talán érthető volt, hogy minden igazán magyarázható ok, indok és alap nélkül fülig belestem egy csillogó, villogó, éppen világbajnokságot nyerő válogatottba.
De ma már azt is tudom: az érzelmeket erősen táplálta, hogy mi, magyarok éppen azon a világbajnokságon mutattuk be futballtörténelmünk egyik legnagyobb varázslatát Brazília 3-1-es legyőzésével, és mit tagadjam, a másik fél részéről sokat hozott a házasságba az a bakelit korong is, amely egy bizonyos Beatles-együttes két számát (Love Me Do, P.S. I Love You) rögzítette és arról a világbajnokságról érkezett el hozzám.
No, de ezzel le is zárjuk az Anglia és én című melodrámát, nézzük hogyan tovább, hiszen, ha szigorúan futballszakmai szempontból veszem, akkor az Európa-bajnokság lényegében holnap kezdődik.
Miután a magyar válogatott már itthon van és az angol játékosok is otthon vitatják (szerintem sokkal inkább a Brexit-et, mint azt, amit futball címén Franciaországban műveltek) ha még egyszer elkövetném azt a hibát, amit 1966-ban elkövettem, és egy idegen nemzet válogatottját nevezném ki a sajátomnak, a jövőben róluk fogalmaznék többes szám első személyben, akkor bizony nehéz helyzetben lennék.
Részint (saját magamon kívül) soha sem értettem azokat, akik szinte hajszálpontosan ugyanolyan elszántsággal, hittel, hévvel és meggyőződéssel tudnak szurkolni egy-egy olyan nemzet reprezentatív tizenegyének, amelyhez sem gyakorlatilag, sem elméletileg, sem emocionálisan az égvilágon” semmi közük. De el nem ítélhetem őket, hiszen én is majdnem belehaltam, amikor 1970-ben (csendben jegyzem meg: a világbajnoki cím védőjeként) a negyeddöntőben 2:0-s vezetésről előbb sikerül 2:2-re „hoznunk” a meccset az NSZK ellen, hogy aztán jöjjön az az „átkozott” Gerd Müller és a hosszabbításban szerzett góljával felültesse az oroszlánosokat a Mexikóváros-London járatra.
Ha nincsenek magyarok, ha nincsenek angolok, akkor eszem ágában sincs most csak úgy, divatból saját (!) csapatot választani, de így legalább minden gyomorgörcs nélkül nézhetem a folytatást.
Az viszont nem egy rossz játék, hogy ha netán ilyen csapatválasztós típus lennék, akkor a mostani nyolcak köréből vajon kit tudnék elképzelni a továbbiakban a magam válogatottjának.
A nagyon nagy esélyesekhez, a majdhogynem biztos győztesekhez (jelen esetben Németországhoz) soha sem vonzódtam, mindig jobban megkönnyeztem (akár a BLSZ II-ben is) a kiesőt, mint vivátoltam a bajnok ünnepi vacsoráján.
A németeknek „szurkolni”abban nincs semmi kockázat, az nem más, mint potyautasnak lenni az aranyvonaton, amely mindezek ellenére persze könnyen befejezheti útját az Itália feliratú, éppen nem sokára következő vasútállomáson.
Nagy hirtelen olasz-drukkeré válni szintén nem igazán fair dolog, hiszen most, hogy az Eb-n összehasonlíthatatlanul jobban kezdtek és prímábban játszanak annál, mint azt talán ők maguk gondolták, szurkoljanak nekik azok, akik a kontinensbajnokságot megelőzően is hittek, bíztak bennük, és nem beszéltek „Eb-győzelemre esélytelen” fiatal, névtelen, rutintalan olasz csapatról.
A lengyelekkel az égvilágon semmi bajom, de én még mindig Tomasewszkinél, Deynánál, Szarmachnál, Latónál, Bonieknél tartok velük kapcsolatban, és legnagyobb sztárjukkal Lewandowskival is úgy vagyok, hogy a Bayernnél mintha jobban megszakadna a győzelemért, mint teszi azt hazája válogatottjának mezében.
Szóval, nekem teljesen mindegy, hogy ők jutnak-e a legjobb négybe vagy Portugália, hiszen utóbbihoz azon kívül, hogy 1965-ben a Népstadionban labdaszedő voltam a Győri ETO-Benfica BEK-elődöntő első mérkőzésen, és volt szerencsém többször is saját kezűleg leállítani szögletrúgáshoz a labdát (szinte magam sem hiszem a mai szabályok láttán, hogy ezt akkoriban minden további nélkül meg lehetett tenni, sőt, akkor követtem volna el munkaköri kötelezettség szegést, ha nem csinálom…) egy végtelenül barátságos, még játék, akarom mondani cselezés közben is mosolygó úrnak, akit Eusebiónak hívtak, megint csak nem köt semmi.
Olyan, hogy portugál futball, ha jól bele gondolok, nem is létezik.
Van brazil futball meg van spanyol futball, a portugálok ennek a se nem brazil, se nem spanyol elegyét játsszák, megszórva kicsit az nem latinos alapokon futballozó válogatottak erénymorzsáival. Eusebióék óta nincs is igazi karakterük, talán ezért nem tudtak nagy esélyesként, még rendezőként sem Eb-t nyerni.
A Wales-Belgium meccsről lehetne csapatot választani, hiszen amikor a kicsik két hétig vagy még valamivel tovább is óriások, az mindig szimpatikus a világnak, és az ember Nemecseket ugye mindig is jobban szerette, mint a vörös ingesek Áts Ferijét.
De holnaptól hirtelen walesivé lenni olyan bántóan kézenfekvő lenne. Valahogy ízlésem ellen való most odaállni a legkisebb mellé, amikor eddig az országukról az volt a világ számára a legérdekesebb, hogy övék a világ leghosszabb nevű vasútállomása…
Ha az ésszerűség diktálna (meg egy csipetnyi futballszakma), akkor Belgium nem lenne rossz választás. Hiszen ha ők nyernek, akkor elmondhatjuk magunkról, hogy a végső győztestől kaptunk ki (ez amúgy mindig a vesztesek nagy esélye, és élnek is rendre az emlegetésével, ha a helyzet éppen úgy alakul), ráadásul olyan kvalitásaik vannak, amelyek éltetéséért egyetlen futballszakembernek sem kell pironkodnia, sőt…
Mégsem választanám őket, mert lelkileg nem köt hozzájuk semmi, legfeljebb az, hogy még mindig fel tudnék, robbanni, ha a Czerniatynsky nevet hallom, aki a létező legrosszabb pillanatban tört el egy labdát a 16-osonkon belül, 1982-ben Spanyolországban…
Maradt két csapat: Franciaország és Izland. Ha jól ismerem a magyar néplelket, akkor azt hiszem Anglia legyőzése óta minimum egy izlandi népességet kitevő drukkerhada van ma Magyarországon ennek a végtelenül szimpatikus, és fennállása legnagyszerűbb napjai élő gárdának, ám hozzájuk csatlakozni, megint csak divatdrukkerség, mert ugyan jelentkezzen már az, aki úgy kezdte el nézni ez a mostani Európa-bajnokságot, hogy márpedig Magyarországnak és Izlandnak szurkol…
Franciaország egészen más. Nekik mély gyökereik vannak a magyar futballnép szívében is, arról nem beszélve, hogy egy bizonyos Platini nevű honpolgáruknak mi magyarok sokat köszönhetünk azért, hogy momentán futballőrület tört ki országszerte.Érdekes módon az én tartózkodásomban, ha úgy tetszik, nem szavazatomban is szerepel a Platini név, igaz egészen más okokból.Nézem a francia középpályán mostanság ténykedőket (teljesen függetlenül, hogy a végén nyernek vagy elbuknak) és mindig a Giresse, Platini, Tigana hármas jut róluk eszembe.
És aztán a mostaniak láttán, többnyire csak lemondóan legyintek egyet.
No, így maradtam én csapat nélküli, kívülálló outsider a folytatásra, de ezt egyáltalán nem bánom.
Aki látta a Nem ér a nevem című filmet és abban hallotta Vass Éva remek dalát, az pontosan tudja, hogy néha választani bizony nagyon nehéz…
